Egy barátság kezdete

2. fejezet

Jó egy percig egyikük sem szólalt meg, csak meredtek egymásra. Máté még mindig csodálkozott Ádám jelenlétén. Nem tudta, a másik mit keresett ott ilyen késő este, és mégis miért jött oda hozzá. Végül Ádám volt az, aki elsőként szólalt meg.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva.

Abban az egy percben alaposan végignézett Mátén, és az arcán több sérülést is észrevett, és az volt a sejtése, máshol is megsérült.

Máté erre a kérdésre Ádámra emelte a tekintetét, amit eddig valahova a fiú mögé szegezett, és egyenesen Ádám szemébe nézett. Biztos akart lenni benne, hogy tényleg aggódik-e érte. Az az őszinteség, amit meglátott a másik fiú szemeiben, meglepte.

- Nem - suttogta.

Magában meglepődött, hogy egy kis habozás sem volt a hangjában. Először el akarta zavarni Ádámot, hogy foglalkozzon a saját dolgával, őt pedig hagyja békén. De az az őszinte aggodalom ezt váltotta ki belőle. Ösztönösen cselekedett. És ha jobban magába nézett, nem bánta meg, hogy ő is őszinte volt.

Ádám is meglepődött a fiú válaszán. Arra számított, Máté majd el fogja küldeni. De hamar túllépett ezen, és tovább faggatta a másikat.

- Mi a baj? Fáj valahol?

Máté ezen a ponton már semmiféle ellenállásra nem volt képes, és nem is akart. Úgy érezte, elfáradt, és jót tenne neki, ha valaki így törődne és aggódna érte, mint Ádám. Mint egy jóbarát. Vagy mint egy... egy testvér. Nagyon meglepte ez a gondolat, és kicsit meg is ijesztette, de egy kicsit később furcsán helyesnek, megnyugtatónak gondolta.
Élete nagy részében egyedül volt, de belül mindig is vágyott - bárkitől is - ilyesfajta törődésre.

- A bal karom és az oldalam.
- Rendben. Akkor elviszlek egy orvoshoz, ő majd pontosabban is meg tudja mondani, mekkora a baj.

Azonban Máté meg sem várta, míg Ádám befejezi a mondatát, már rázta is a fejét.

- Kérlek, ne. Jól leszek. Csak le kell kezelni őket és bekötni. Reggel jobb lesz.
- Ahogy hallom, tapasztalatból beszélsz.
- Hallottad a pletykákat, nem? Még az egyetemen.
- A verekedésekről?
- Igen. Azok többnyire igazak. Itt-ott ki vannak színezve, de nagyjából igazak.
- Értem. Akkor, ha nem akarsz orvoshoz menni, hazakísérlek. Hívok egy taxit. Hol laksz?
- Messze innen. A város másik felén. És nincs nálam elég pénz, amivel ki tudnám fizetni.

Ádám ezen elgondolkodott. Nála sem volt elegendő pénz, és még ha Máté nem lenne lesérülve, akkor sem hagyná, hogy végigsétáljon az egész városon.

- Akkor tudod mit? Elviszlek magamhoz. Csak néhány utcára lakok.
- Rendben - válaszolta egy kis gondolkodás után.
- Jól van. Segítek felállni.

Ádám tíz-tizenöt perces sétára lakott onnét, ahol megtalálta Mátét. Viszont a fiú sérülései egy kicsit lassították a tempót, így fél óra alatt értek Ádám lakására.

Mikor beléptek a lakásba, Máté egy kicsit körülnézett. A bejárati ajtóval szemben volt a nappali, ahova egy boltíven át lehetett jutni, a szobától balra volt egy kisebb folyosó, ahol - gondolatai szerint - Ádám szobája, valamint a fürdőszoba és a mosdó helyezkedett el. A nappalitól jobbra volt a konyha az étkezővel.

A lakást mindenhol a halvány bézs színek uralták, amik furcsamód megnyugtatták Mátét.

Miután mindketten levették utcai ruháikat, a házigazda bekísérte Mátét a fürdőszobába, hogy ott ellássa a sérüléseit. Mindeközben nem mondott semmit. Teljesen a gondolataiba merült. Nem tudta eldönteni, tényleg jól tette-e, hogy felhozta ide Mátét, de a rossz érzése - ami még mindig nem múlt el teljesen - ellenére sem akarta őt otthagyni ilyen állapotban.