Egy barátság kezdete

4. fejezet

Ádám ezután a találkozás után már végképp nem tudta, mit is kéne gondolnia, éreznie. Próbálta gondolatait a munkával lefoglalni, és szerencsére mostanában a barátaival is többször tudott találkozni - majdnem minden hétvégén. De mikor a nap végén fáradtan hazaérkezett, a gondolatai nem hagyták békén. Hiába volt fáradt, és szeretett volna minél előbb ágyba kerülni, hogy kialhassa magát, a gondolatai ébren tartották.

Megint abban a végtelen körforgásban találta magát, mint az egyetem végén, és ez az érzés időről időre visszatért, mióta meglátta őt a parkban.

Munkáját még mindig lelkiismeretesen és ugyanolyan nagyszerűen végezte, mint eddig, de csak fél szívvel volt jelen. Nagyon zavarta az egész kialakult helyzet, legszívesebben visszamenne az időben, hogy ne mehessen oda a sikátorhoz. De amint ez eszébe jutott, azonnal el is vetette. Ezután mindig elszégyellte magát, ő egyszerűen nem ilyen volt. Ha újrakezdhetné, sem cselekedne másként. Ezt már az elejétől tudta.

Barátai aggódva figyelték a fiú vívódását, és titokban keresték Mátét, hogy megmondhassák neki, hagyja békén Ádámot, és egyenesen mondja a szemébe, mit szeretne tőle. Mert ez a bizonytalanság felőrli őt. De sajnos egyszer sem találták meg, pedig még az első találkozásuk helyszínére is elmentek - nappal és éjszaka is. Sőt, még a "csillagles dombhoz" is kimentek, de semmi. Mintha érezné, hogy keresik. Így a sokadik sikertelen próbálkozás után kénytelenek voltak feladni.

Ádám már nem is reménykedett, hogy a dombnál találja Mátét, így arra számítva, hogy egyedül lesz, lassan sétált úti célja felé, miközben már a csillagokat, vagy a természetet figyelte.

Ám legnagyobb meglepetésére már volt valaki a dombnál. Mivel eddig még egyszer sem találkozott itt mással, csak Mátéval, egy percig sem gondolta, hogy nem ő az.

Azonban ennek mégsem tudott teljes szívéből örülni előző találkozásaikat figyelembe véve. Így lassú, óvatos léptekkel közelítette meg a másikat.

Mikor közelebb ért, észrevett valami furcsát Mátéban, illetve a viselkedésében. Első ránézésre semmi különöset nem látni benne, de Ádám úgy érezte, már eléggé kiismerte őt ahhoz, hogy tudja, mikor feszült, és bármelyik percben otthagyná őt, és mikor nyugodt. Most azt a - reményei szerint helyes - következtetést vonta le testtartásából, hogy az utóbbi igaz rá.

Ugyan most is az a testtartása volt, mint legutóbb, - hátul a kezein támaszkodva nézett fel az égboltra - de valahogy nem sugárzott belőle a feszültség, mint legutóbb.

- Szia - köszönt most is ő először.

Máté most nem kapta hirtelen a hang irányába tekintetét, mint múltkor. Most csak lassan leengedte fejét, és újra felhúzta lábait, majd térdeire helyezte kezeit. Csak ezután nézett Ádámra.

- Szia - köszönt vissza.
- Leülhetek? - kérdezte Róka mellé mutatva.
- Persze.

Ádám magában újra meglepődött. Megint teljesen tanácstalan volt. Teljesen máshogy viselkedett, mint múltkor.

Még mindig nem értem őt.

Ezután egyikük sem szólalt meg, Ádám felvette ugyanazt a pozíciót, mint Máté, majd felemelte tekintetét az égboltra.

- Most mintha még jobban látszódnának a csillagok - mondta Ádám tűnődve.
- Mit akarsz tőlem, Ádám? - kérdezte hirtelen, egy kis gyanakvással hangjában, miközben testével félig a fiú felé fordult.

Ádám látta rajta, hogy megfeszítette izmait, mintha bármikor kész lenne felpattanni és itt hagyni őt. És pont emiatt gondolkodott el a válaszon. Holott pontosan tudta, mit mondana erre, de nem szerette volna elijeszteni a másikat. Így alaposan átgondolta, hogyan kezdjen neki.