Én és a Sebesség

Diák életem avagy Kerekesszékesként a suli

Panelban lakok Annie-vel és Ben-nel, szerencsére van lift ez által a le-fel mozgás nem jelent hatalmas gondot. Ellenben a suliba jutás kicsit nehezebb. Egy ilyen közepes lakótelepen lakunk, tehát onnan szépen ki gurulok a buszmegállóig ahol folyton várok egy kicsit. Na a buszra való felszállás az ami rizikósabb. Van amikor a buszon rossz a rámpa aminek az a feladata, hogy feltudjak rajta gurulni ha kinyílik. Ha jó fej a sofőr meg nézi a rámpát, hogy miért nem csinálja azt ami a dolga lenne, ha nem akar kínlódni a rámpával és extra jó fej egy utas segítségével székestől megfognak s felraknak.
-Köszönöm szépen!
-Ne köszönd. Csak a munkám végzem. Meg amúgy is rám fér az edzés. Ne félj segítséget kérni!

Ez van fel fele, s lefele is. De amikor jó a rámpa van , hogy ilyen úgy mond "új fiúk" új szakma béliek vannak ők akkor is kiszoktak ugrani , hogy segítsenek-e valamit. Vigyorgok, megköszönöm a segítséget és közlöm, hogy a 17 év alatt ( lassan 18) hozzászoktam már. Ilyenkor látszik az emberek szemében a sajnálkozás, mely egyrészről aranyos, másrészről viszont túl szánakozó.

Na szóval a sulim. Szakgimibe járok avagy ahogy most mondják, Technikumba. A szakomról később mesélek. A lényeg, hogy én vagyok az egyetlen aki gurulva közlekedik ezért miattam, nem csináltak liftet (nem is kértem, hogy csináljanak, na mindegy). Sport szakról híres az iskolánk. Kiváló sportosaink vannak. Kitalálták a megoldást a problémára. Mivel a második emeleten van az osztálytermünk muszáj valahogy feljussak. Székestől vagyok körülbelül 70 kiló. A tervük az volt, hogy minden nap két sportos felvisz az emeletre s amikor végeztünk az órákkal tehát hatodik óra után átlagosan levisznek. Azért átlagosan , mert heti kétszer van hét órám és kéthetente egyszer nyolc. Számukra nem egy őrületesen nagy cucc engem felvinni, imádnak a legtöbben sportolni ezért ez nem is okoz kihívást se.
Az osztály szörnyen kedves. Mindenki olyan elfogadó s megértő, de nem csak velem mindenkivel. Amikor erre a szakra kerültem véletlen gondoltam kiröhögnek, azt mondván:
- Ő se áll két lábbal a földön.
És legnagyobb meglepetésemre ez nem történt meg. Nem úgy, mint általánosba ahol folyton cikiztek. Itt valahogy sokkal érettebbek a társaim. Szünetben csak úgy átlag emberként beszélgetünk egymással esetleg nyomunk egy póker partit.
Nem vagyok különc. Egyáltalán nem tartom magam annak. Ugyanúgy ki kell menjek matekóránál a táblához, mint bárki másnak.

Aminek örülök, hogy nem jelentek nagy gondot. Gyűlölöm azt érezni, hogy teher vagyok bárkinek is.

Ez volna a diák életem.
Folytatódik,hamarosan.
Legyen szép nyaratok!
Vigyázzatok magatokra!