A tűz népe

Vadak

A macskaköves útra érve rohanni kezdtem. A félelem már elmúlt, a tehetetlen düh viszont hajtott. Hangtalanul futottam végig a kihalt utcákon, majd amint biztonságos távra értem a kastélytól szabadon engedtem a bennem viaskodó érzelmeket.

Tomboltam. Dühös voltam magamra, amiért bedőltem neki, amiért hagytam, hogy elhitesse velem, mindvégig én irányítok, holott minden úgy történt, ahogyan ő akarta. Nem elég, hogy elveszítettem az egyetlen lehetőségem, hogy elmeneküljek Hadangardból, nem tudtam megbarátkozni azzal a ténnyel sem, miszerint csak azért éltem túl, mert ő nem tett semmit. Inkább ölt volna meg. Bármit, csak ezt ne. Ez a lehető legrosszabb dolog, amit egy olyan emberrel tehetnek, akinek mindene a büszkesége.

Szükségem volt néhány nyugodt pillanatra, ezért bekocogtam egy félreeső istálló eresze alá. Kicsit kifújtam magam, majd, amikor épp indultam volna tovább, valaki megragadta a csuklóm és a tetőt tartó számos oszlop egyikéhez szorított.

- Tudni akarod, hogyan csinálom? - hallottam meg az ismerős hangot. Egy szempillantás alatt megjelent a tulajdonosa is.

Rhegan Krows őrjítő lassúsággal mosolyra húzta a száját. Félelmetes, hogy az ember mennyire meg tud változni. Most, hogy nem viselte az álarcot és a haja is szétziláltan lógott, egészen másként festett. Volt benne valami vadság, ami egyszerre volt hívogató, ugyanakkor fenyegető is.

- Volt időm megfigyelni az embereket – mondta könnyedén. - Azt hiszed te vagy az első, akit küldtek? Épp csak nem hallottál a többiekről, mivel ellenben veled, ők nem élték túl a találkozást.

A büszke hangsúlyban magamra ismertem. Én is ilyen voltam, magabiztos és félelmet nem ismerő. Egészen az estéig, amikor is minden, amiben eddig hittem, romba dőlt. Miatta.

Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam az istálló kemencéje mellett hagyott piszkavasat és a nemes felé lendítettem. Hiba volt, hogy nem gondolkoztam el a lehetséges kimenetelen, de nem tudtam tisztán felmérni a következményeket.

A nemes egyáltalán nem tűnt meglepettnek, egyetlen mozdulattal elkapta a vasat és kifordította a kezemből. Egy dologra viszont még ő sem számított. Míg a vasra figyelt, meglazult a fogása a csuklómon és nekem csak ennyi kellett.

Kitéptem a kezem a szorításból és amekkora erővel csak tudtam, a gyomrába öklöztem. A pokolba is, erre még Spencer is büszke lenne!

Nem tudta kivédeni, a magabiztossága elvakította. Halkan felmordult, ám akkorra én már a tartartóoszlopról elrugaszkodva repültem felette. Amint talajt értem, előrántottam hajtűimet és támadásba lendültem. Gyűlöltem minden pillanatát, de meg kellett tennem. Ha elbukom, nekem végem...

Hihetetlen sebességgel megfordult, így ismét szembe kerültünk egymással. A tűvel mit sem törődve közeledett. Tekintete elsötétült, olyan volt, mintha ezer év szenvedését és dühét akarná kitölteni rajtam.

Megtörtem az álcáját. Attól a pillanattól kezdve, hogy nem gondolkozott tisztán, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy hibázni fog. És én erre a pillanatra vártam. Lendületet vett és felém ugrott. Megpróbáltam kitérni, de túl gyors volt hozzá. Elkapta a vállam és ismét a falhoz szorított. Minden egyes téglát éreztem magam mögött.

Mindkét karomat szorosan tartotta, a lábaimat azonban szabadon hagyta. Tiszta erővel belerúgtam. A térdét találtam el, de mintha mi sem történt volna, továbbra is ott állt, dermedten. A fogása kicsit sem enyhült, mozdulni sem tudtam.

- Te – kezdtem zihálva. - te is olyan vagy, mint azok a szörnyetegek – utaltam a Vadakra.

Borzasztóan gyerekesnek éreztem magam, amiért semmi jobb nem jutott eszembe. Ezt a szánalmas, utolsó próbálkozást is már csak az erősen megtépázott büszkeségem mondatta velem. Hatalmas meglepődésemre azonban megrázta a fejét és elengedett. Fáradtan rogytam a földre.

- Sokkal rosszabb – felelte.

Mélyről feltörő szomorúság áradt a hangjából. Nem fenyegetni akart, egyszerűen csak...Az igazságot mondta. Minden további szó nélkül megfordult és magamra hagyott. Mire felálltam, már messze járt.

Egyszerűen köddé vált... megint. Otthagyott egyedül a gondolataimmal, csakúgy, ahogyan korábban, a szobában is tette.

Semmi kedvem nem volt hazamenni. Céltalanul bolyongtam a városban egészen addig, amíg meg nem jelentek a nap első sugarai, vörösre színezve az ég alját. Mintha megannyi apró, piros pillangó húzta volna felfelé, a napkorong lassan felemelkedett.

A fény meleg érintése lágyan simogatta az arcom. De hiába a világ nyugalma, a gondolataim továbbra is háborogtak. Nem az zavart, hogy életveszélybe kerültem, hiszen az többször is előfordult már, hanem az, hogy túléltem. Ahogyan a falnál álltunk, biztosra vettem, azok életem utolsó pillanatai.

Volt egy másik dolog is, amit nem értettem. Hogy lehet, hogy nem tudtam róla? Ami az alvilágban történik, annak gyorsan híre kel. Lehetetlennek tartottam, hogy senki se figyelmeztetett volna a feladatommal járó veszélyre. Hacsak, és úgy tűnt, erről lehet szó, nem titkolták el előlem szándékosan. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy valaki a vesztemet akarja.

Napfelkelte után amilyen gyorsan csak tudtam, hazasiettem. Jó érzés volt magam mögött tudni a gazdagok világát, minden fényűzéssel és pompával együtt. Ösztönösen menekültem ezektől a dolgoktól. Képesek voltak az őrületbe kergetni a mesterkélt játékaikkal és az este után még egy okom volt a távozásra: soha többé nem akartam szembekerülni Rhegan Krows-sal.

Szerettem volna minél hamarabb elfelejteni az egészet és visszatérni a megszokott kerékvágáshoz. Ám azelőtt még dolgom volt. Olyat kellett tennem, amit eddig még soha; be kellett ismernem a megbízóm előtt, hogy elbuktam.