A tűz népe

Vásár

Árnyékként osontam az éjszakában. Tanultam a múltkori esetből és ezúttal nem álltam meg sehol, így kicsivel éjfél után meg is érkeztem a rozoga kocsma elé. A vaskos, fa ajtókat zárva találtam, a gyűlés tehát javában tarthatott már.

Bezörgettem a rozsdás kopogtatóval, pár pillanattal később pedig apró rés jelent meg a zár felett. Egy világos szempár bámult ki rám. Őszinte meglepettség tükröződött a tekintetében. Szó nélkül beengedett.

Megköszöntem és az asztalokat kerülgetve a hátsó lépcsők felé indultam. Ilyenkor, zárás után már csak a terjengő alkoholszag emlékeztetett a nappali sürgés-forgásra, alapos takarítás után a kis helyiség egész rendezetten festett.

Lesiettem a lépcsőkön, majd kiválasztottam a megfelelő alagutat és végigsiettem rajta. A csarnok vastag ajtói tárva-nyitva álltak, mintha csak rám várnának. Bentről halk beszéd foszlányai szűrődtek ki. Kivártam, amíg az egyik kereskedő befejezi mondandóját és csak azután léptem be. Kevesebben voltak, mint gondoltam és ez most különösen jól jött.

A terem világos volt, eltartott pár kínosan hosszú másodpercig, mire a szemeim hozzá tudtak szokni a bent uralkodó fényhez. Ezalatt az idő alatt azonban mindenki észrevett és mikor körbenéztem legalább egy tucat kíváncsi tekintettel találtam szemben magam.

- Ez a beszélgetés eredetileg két személyre tartozna, – megpróbáltam határozottságot erőltetni magamra, de a hangom messze nem olyannak csengett, mint reméltem. – de úgyis tudott mindenki mindenről, kivéve persze engem.

Amikor a mondat végére értem, egyenesen a megbízom szemébe néztem. Értette a célzást, kényelmetlenül fészkelődni kezdett a kör alakú termet szegélyező padok egyikén. Alacsony, köpcös termete ellenére hatalmas tiszteletnek örvendett az alvilág köreiben. Hírnevét leginkább hihetetlen üzleti érzékének és persze a rejtélyes támogatóinak köszönhette.

- Túléltem, de ő is – mondtam. - A biztos halálba küldtetek, valamiért mégis elengedett. Ezt visszahoztam – a terem közepére hajítottam a fizetségemet tartalmazó zsákot. A benne lévő ezüst érmék hatalmasat csendültek a mozaikkal kirakott padlón. Már fordultam volna meg, amikor valaki utánam szólt.

- Tehát elbuktál!

Egy oszlop mögül jött a hang, akárki volt is, nem vállalta az arcát.

- Mint előttem mindenki – feleltem.

Nem hagyhattam, hogy felhúzzon, csendesen tűrtem. Elvégre igaza volt. Csak tudnám, miért fájt ez ennyire. A cikkcakkosan repedezett kövekre szegeztem a tekintetem és megacéloztam magam. Már épp hagytam volna el a csarnokot, amikor egy férfi elém lépett és a vállamra tette a kezét.

- Tudod, hogyan tűnt el bátyám? – kérdezte érces hangon.

Megráztam a fejem, bár sejtettem, mi lesz a folytatás.

- Őt is elküldték, de ellenben veled, ő sosem tért haza – mondta - Régen történt, kizárt, hogy túlélte. Sajnálom, hogy nem tudtad megbosszulni.

Ezzel levette a kezét és továbbment. Ám az előzőt rögtön egy másik férfi követte - Azért jó, hogy valaki visszajött...

Sorra jöttek az emberek, volt, aki még gratulált is. Úgy tűnt, számukra ez messze nem volt akkora bukás, mint amekkorának én éltem meg. A pillanatot egy ismerős hang szakította félbe.

- Mindent el kell mondanod, a legapróbb részletekig – állt fel a megbízóm. Valódi nevét senki nem ismerte, mindenki egyszerűen csak Gasbynek szólította. Megigazította a kopasz fejét takaró sapkáját és közelebb jött.