Vállald a szerelmet (ItachixHinata fanfic)

5. fejezet

Előre elnézést a lehetséges helyesírási hibákert

Hinata szemszöge:

A szoba csendje olyan elsöprő volt, hogy csak a saját lélegzetemet hallottam. Amint Itachi egyre közeledett felém, elkezdtem egy kicsit hiperventilálni. Mégis megpróbáltam elrejteni a félelem előle. Ő viszont teljesen nyugodt volt, mint mindig. Ahogy közelebb jött hozzám, néhány másodpercig tartott, de nekem ez egy örökkévalóságnak tűnt. Iszonyatosan szorongó érzés mosott megint engem, és pánikba kezdtem esni.

Talán ez volt az utolsó pillanatom, hogy bebizonyítsam magam. Lehet ez az utolsó csatám. Sokat gyakoroltam Nejivel, talán ez volt az életemben ez a pillanat.

- Tudod, örülök, hogy Harunonak sikerült elmenekülnie, és nem neked - hirtelen újra megszólalt. - Hyuuga - mondta, mire csak bólintottam, hogy folytassam a beszélgetést és elkerüljem minden váratlan cselekedetét.

- Nincs jel, ami azt jelentheti, hogy te vagy az örökösnő? - Ismét bólintottam. A keze gyorsan az arcomhoz mozdult, és egyre közelebb került a szememhez, de sikerült hátrálnom.
- Hyuuga vagyok, a nevem Hinata - olyan boldog voltam, hogy nem dadogtam.
- Még jó, hogy a foglyunk Konoha egyik legerősebb emberének a lánya. - mondta felvonta a szemöldökét..

- Nem várnám el, hogy Naruto vagy apám elküldjön valakit utánam. - mondtam, miközben néhány lépést hátráltam. Soha nem számítanék arra, hogy apám megment. A megmentésem semmiféle haszonnal nem járna számára, akkor miért tenné.
- Van egy heted, ami utána történik, már nem az én problémám. - igaza volt, egy hét, és senki sem tudja, mi fog történni utána.

Eljön értem Naruto vagy sem? Vagy Sakura az, aki visszajön, vagy csapattársaim keresnek meg és meg mentenek ettől a pokollyuktól? Egy dolgot biztosan tudtam: Apa soha nem jön értem és nem küld nekem segítséget. Még Nejit sem. Hiashinak nélkülem lesz csak jól, és ez lehet a tökéletes alkalom számára, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőlem.

Itachi szemszöge:

Az előttem álló nő nagyon furcsa volt, olyan volt, mintha a saját világában élne, teljesen megfeledkezve arról, kivel van körülvéve. Ugyan úgy, mint évekkel ezelőtt. Érdekes volt nézni, ahogy elmerül a gondolataiban. Lehet, hogy ez a feladat nem lesz annyira idegesítő, mint amire először számítottam. Utána megunhatom és újra ledobhatom a pincébe. Meglátjuk, meddig bírja.

Még mindig mélyen elmerült a gondolataiban, és nem vette észre, hogy újra közeledtem felé. Amikor megérintettem a vállát, zihálva megrándult. A döbbenten, rémülten próbált meg elmozdulni. De már késő volt ehhez, mert ha már a kezem közé vettem, nem engedtem el.

Hinata szemszöge:

Durván lenyomot az ágyra különösebb erőfeszítés nélkül, mocorogtam, hogy elengedjen. De bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kiszabadulni a halál szorításából. Hirtelen olyasmit tett, amit még soha nem tapasztaltam. Oly váratlanul ért, hogy felforgatta a világomat. Ajka megragadta az enyémet. Az ajkaimat szorosan csukva tartottam, nem adva esélyt neki, hogy belépjen a számba. Amikor rájött, hogy nem engedek neki, folytatta a nyakam csókólását. Egész életemben soha nem érintettek ilyen módon. Nem így képzeltem el az első csókom. Nem így, ezzel a személlyel ilyen körülmények között.

Megmaradt erőmmel megakadályoztam, hogy minden akaratlan nyögés ki ne kerüljön a számból. A testem szinte az érintésére felforrosodott, olyasmit tett velem, amit nem tudtam megmagyarázni. A karjaim fölöttem voltak rögzítve kőfogásában, az egyetlen dolog, amit ebben a pillanatban tehettem, a lábam mozgatása volt. Minden irányba elforgattam őket, és kerestem a lehetséges menekülést. De rémületemre hirtelen mély nyögést hallottam elhagyni az ajkain, amikor véletlenül a térdemmel megközelítettem a combját. Nem bírtam tovább tartani, mindent, amitől rosszul éreztem magam. Halk nyögések szöktek ki a számból, amikor visszafogta ajkaimat, és sikerült belépnie a számba. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy élvezem ezt, mert nem. Kínzás volt.

Tudattomon kívül egyesével hullottak a könnyeim, folyton nyöszörögve próbáltam nem nyögni. Miközben tovább mocorogtam, hogy elkerüljem a kapcsolatot vele. A karjaim úgy érezték, hogy nem fájnak ugyanabban a függőleges helyzetben, és a vér áramlása lelassul a kezeim felé, a csuklómra ható halálfogás miatt.

Megerőszakolna? Az a fiú akit gyerekkorom óta ismerek? Nem tudtam mit csinálni. Inkább meghalok, mint hogy megtapasztaljam ezt a fájdalmat. A nemi erőszak olyasmi volt, amit nem is kívántam legrosszabb ellenségeimnek sem. Miért történik ez velem, mit tettem, hogy ezt megérdemeljem? Ez mind megtörtént volna, ha erősebb vagyok? És kevésbé szánalmas ...

Amikor a szája elhagyta az enyémet, alkalmam volt segítséget és irgalmat kiáltani. "Á-álj! K-kérlek, ne csináld ezt, kérlek!" amint könyörögtem, hogy álljon meg, ismét a nyakamnál éreztem. A torkom rekedtnek és száraznak hatott, olyan pontig, amikor úgy éreztem, hogy teljesen elveszítem. De hirtelen megállt, és üres arckifejezéssel nézett rám. Folyton a szemem könnyeit pislogtam, és megdöbbentően láttam, hogy gondolkodik valamin. Tompa szemei ​​soha nem hagyták el az enyémet, még akkor sem, amikor elfordítottam a fejem, és igyekeztem elkerülni tekintetét.

Teljesen megállt, elengedte a kezeimet, leszállt rólam és elment. Ilyen egyszerű az egész. Itachi Uchiha elment, és nem tudtam, mit tegyek. A testem nem tudott mozogni, a szemem még mindig tágra nyílt a döbbenettől. Ismét a plafont bámultam, és reméltem, hogy ez csak álom volt. Nem, azt kívántam, bárcsak rémálom lenne, és felébrednék az ágyamban, a saját hangulatos szobámban, ahol esetleg találhatnék valakit. Aki foghatna, vagy valakit, akivel beszélgethetnék. Életemben először vágyódtam nagyon az otthonomra, arra a helyre, amelytől általában féltem.

Itachinak még jobban sikerült megtörnie, mikor már megtörtnek és gyengének éreztem magam. Egy részem halottnak érezte magát, a másik rész pedig azt remélte, hogy meghalok. Csak ez volt a kezdet? Visszatérne befejezni, amit elkezdett? Hirtelen döbbenettel fordítottam a tekintetemet a fürdőszoba ajtaja felé, rettegve és várva, hogy újra megjelenhessen.

Ajkaim duzzadtak, és a testem úgy érezte, hogy fáj az ellenharc miatt. Ahogy a könyökömre támaszkodva próbáltam felállni, a fejem forogni kezdett, a szoba forgott velem, majd minden fekete lett.

Abban a pillanatban, amikor felébredtem, úgy éreztem, mintha valamibe burkolóztam volna, mint egy takaró. Nem tudtam mozgatni a karomat és a törzsemet, de a lábam szabad volt. Mocorogni próbáltam, hogy kiszabadítsam magam ettől a klausztrofób állásponttól. Koromsötét volt, és nem tudtam kideríteni, mi az. Csakrám még mindig a legalacsonyabb pontján volt, ami nagyon megnehezítette a Byakugan aktiválását.

- Feküdj nyugodtan - suttogott egy hang a fülem mellett. Itachi volt az. Átkarolt, karjaival visszatartott. Egyszerűen kővé dermettem, és nem tudtam lehunyni a szemem, amíg a kimerültség újra meg nem ölelt.