Skorpió, tigris és vörösbegy

A Wallshwellybe kerülésem története

Legelőször is kezdjük azzal, hogy 13 éves koromra már többszörösen sikerült "új életet kezdenem", pedig egyszer sem akartam. Az első alkalomra szerencsémre csak halvány foltokban emlékszem, de az elmondottak alapján úgy történt, hogy a vérszerinti szüleimtől egy gyerekotthonba kerültem. Fogalmam sincs róla, hogy mi történhetett és, mint felnőtté válásomkor kiderült, azon kevesek közé tartoztam, akik nem is akarták megtudni a csúnya részleteket. Biztos meg volt a kiemelésem oka, de engem nem érdekel. Jó, időnként talán mégis, de már nem foglalkozom ezzel. Nem tudom pontosan, hogy milyen hosszú időt tölthettem ott, de néha még mindig kisértenek olyan emlékek, hogy pl. a fejemet lehajtva ülök egy szőnyegen, körülöttem idegen gyerekek önfeledten játszanak, miközben mind rajtam nevetnek. Valami rosszat csináltam, ez biztos, és ott így büntettek meg miatt. Istenem, abban a pillanatban annyira gyűlöltem mindenkit, és sajnos nem volt senki, aki megmentett volna. Mit tudtam én akkoriban, hogy már meg vagyok. 

Majd a tavasz beköszöntével fiatal és kevésbe fiatal házaspárok jöttek ismerkedni velünk, teljesen más emberek, mint azok, akik minket gondoztak. A nagyobbaktól tudtam meg, hogy ők mind azért járnak ide, mert haza szeretnének vinni közülünk valakit. Hát, statisztikailag lehetetlennek tűnt, hogy valaki engem akarjon. Ahhoz nem voltam sem elég szép és sem elég kedves, de egy nap mégis csoda történt, egy helyes kis pár valami fura oknál fogva mégis belém szeretett. Porcelánbőrű, vöröshajú nő és jóképű,  napbarnított férje. Már első látásra szerelem volt részükről, hallottam, ahogy a nevelők erről beszélnek. Az egyik hatalmas ficus takarásában néhány pillanatig majd kiugrottam a bőrömből és csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől. A beszélgetés azonban hirtelen más hangvételre váltott, azon kezdtek sopánkodni, hogy mások mennyivel jobban megérdemelték volna ezt az esélyt, mint én, a kis agresszív puffancs.  Óvodás létemre olyan indulat kapott el, hogy kedvem lett volna lábszáron harapni őket. Ez volt akkoriban ugyanis az én leghatékonyabb tárgyalási stratégiám. Ha a szavak már nem működtek, akkor jöhettek a puha vádlik. Kedvem lett volna, de persze nem tettem, mert ha eddig nem lenne egyételű, ez nem egy kutya önéletrajza, hanem az enyém, Edith Stamos-é. 

Edith Stamos. Ez lett az új nevem. Jó, korábban is Edithnek hívtak, de a Stamos nevet attól  a bizonyos új apukámtól, Jensen Stamosról kaptam, aki mint hamarosan megtudtam, egy Wallshwelly nevű kisváros helyettes rendőrfőnöke volt. Ott kezdtem újra életemet immáron másodszor,  olasz felmenőkkel rendelkező újdonsült apukámmal és vérbeli ír anyukámmal, Rose Smallal kiegészülve, akinél szebbet és kedvesebbet még sohasem láttam. Ő volt a helyi háziorvos, aki az egyetem elvégzése után, mindössze egy bőröndnyi ruhával robbant be a kisváros életébe.