Történetek a Magyar Népköztársaság 19. Erotikagyárának zivataros éveiből

Boldogság, a seggem, és más elérhetetlen dolgok

A történethez tudni kell, hogy a szexrobotok gyártása egy nagyon hosszú folyamat. Rajtam például huszonöt évvel ezelőtt kezdtek dolgozni a Magyar Népköztársaság 19. Erotikagyárában, és csak alig tíz éve lettem üzemképes. De már a munka eleje sem volt zökkenőmentes, mostanra pedig annyi lett velem a probléma, hogy holnap szétszerelnek: a fémrészeimet vaszektómiaautomatákhoz fogják felhasználni, a tudatomat pedig könyvelőszoftverként hasznosítják majd újra.
Amikor nekiálltak a tervezésnek, az akkori divat szerint femme fatale-ra fazoníroztak. Az arcomat mozgató motorokat teljesen kispórolták, mivel a megvetést sugárzó poliuretán maszknak szoborszerűen merevnek kellett maradnia. Egyedül az ajkaim voltak agilisak, ezeknek viszont olyan finommotoros mozgást kellett végezniük, hogy a legvékonyabb cigarettát is kéz nélkül tudjam tartani, és a legkisebb faszt is szárazra tudjam szopni. Ez okozott egy kis nemvárt eredményt, ugyanis így a kóboráram csak a számban tudott lecsapódni, így folyamatosan akaratlan rángott az ajkam. Szerencsére a marketingesek megoldották a dolgot, és rácsaptak egy matricát a csomagolásomra, miszerint “orálszadisztikus fixációval felszerelt limitált kiadás”. A szoftveremet a pár évtizeddel korábbi Domina modellből ápdételték, kicsit visszavettek az erőszakból, maximumra állították az öntudatot, írtak hozzá egy feketehumor patchet, a libidót pedig változatlan szinten hagyták. Akkora szilikoncsöcsöket ragasztottak rám, hogy az már statikai problémákat okozott, így a seggemet is nagyobbra kellett gyártani, mint az eredeti tervekben szerepelt, hogy tőkesúlyként szolgáljon. Aztán mivel a szilikonhab ugyanúgy a veréstől keményedik meg, mint a tojásfehérje, az előrelátó gyártástervezésnek hála a Búsképű Művész és az Excentrikus Rocksztár szériába tartozó férfi szexrobotok asszonypofozó funkciójának tesztjeire használták a húsomat, rengeteg alapanyagot spórolva ezzel.
Aztán megtörtént a baj: épp a piacra dobásom előtt a femme fatale-ok kimentek a divatból, és hirtelen mindenki a hippilányokért kezdett rajongani. De a Magyar Népköztársaság 19. Erotikagyárában nem tudnak olyan gyorsan reagálni, ahogy az imperialisták rángatják a keresleti oldalt, úgyhogy jobbhíján minket alakítottak át a népigénynek megfelelően. Lereszelték a melleinket és a seggünket, hogy elég kicsinek tűnjenek, és bár a végeredmény kacska és sorjás lett, nem volt más megoldás. Az arcizmainkat mosolyra húzták, és az orálszadisztikus fixációt hirdető matrica alá odaírták filctollal, hogy ”Mona Lisa titokzatos mosolyával”. Eredetileg pengevékonyra készített szemöldökünket a gyártásból visszamaradt pinaszőrrel egészítették ki bozontosra. A programozók azonban éppen akkor kezdtek sztrájkba kevesebb napi ostorcsapást követelve, amikor a szoftverünk átalakítására került volna sor, így változatlan személyiséggel dobtak minket piacra. De a fogyasztói visszajelzések alapján úgyis a személyiség a szexrobotok a legkevésbé releváns tulajdonsága. Tény, hogy nem voltunk olyan minőségűek, mint a nyugati termékek, de velünk legalább a hazai termelést támogatták a vásárlók.
Nem sokáig voltam lakossági forgalomban, ugyanis hamarosan, a kézműves forradalom mellékhatásaként divatba jött emberekkel szexelni. Igaz, hogy sokkal megbízhatatlanabb a működésük, és több karbantartást igényelnek, de jobban mutatnak a kézművessör és a kézműves hamburger mellett, heshteg allnatural. A szexrobotokat külön gyűjtőkonténerbe dobhatták korábbi gazdáik, ahonnan a brit legénybúcsús turistáknak fenntartott Nemzeti Erotikaboltokba szállítottak minket. Itt pedig minden termék elég gyorsan elhasználódik.