wrong direction -charles l.

harmadik

Laposakat pislogva támasztottam államat a kezeimmel körbeölelt térdeimen. Hallgattam a tengert halk morajlását és a mellettem vígan nevetgélő barátaimat. Arthur, akit a születésnapi bulimon sikerült megismernem, kiskori történeteket mesélt magáról és a két bátyjáról, mert idő közben az is kiderült, hogy hárman vannak testvérek. Csak remélni tudtam, hogy az idősebbik Leclerc is éppen olyan, mint a legfiatalabb. A naplementére várva ücsörögtünk hatan a Larvotto strand egy eldugodtabb homokos részen, a két barátnőm, a Leclerc testvérpár, én és Pierre, meg két üveg vörösbor, amelyből az egyik már bontott állapotban volt és igencsak megfogyatkozott az üveg tartalma. Én rá se bírtam nézni a vörös folyadékra, amit Grace szóvá is tett, de elengedtem fülem mellett a megszólalását és próbáltam meghúzni magam, hogy még véletlenül se kelljen bekapcsolódnom a beszélgetésbe. A szívem szorított minden egyes alkalommal, amikor meghallottam Chloé önfeledt nevetését. Néha lopva felé pillantottam, de nem voltam képes hosszabb ideig rajta tartani a szemeimet. Szinte Charles ölében ült. A fiú jobb karjával szorosan ölelte magához, belefúrta barátnője szőke tincseibe az arcát és úgy motyogott a lány fülébe. Gondolom nem éppen olyan dolgokat, amik ránk is tartoztak volna, mivel a szőkeség arcára halovány pír szökött.

Felfordult a gyomrom Leclerc viselkedésétől. Míg én majd' bele pusztultam a lelkiismeretfurdalásba, addig ő képes volt rezzenéstelen arccal megcsókolni a barátnőjét, a barátomat, akit ketten szúrtunk hátba, mégis úgy tűnt, hogy csak engem viseltek meg a történtek.

Próbáltam összeszedni magam, és mosolyogni, velük együtt nevetni, de nem ment. Csoda, hogy egyáltalán sírás nélkül megbírtam lenni.

Amikor Charles látogatása után fogadtam Chloé hívását mindenre felkészültem, csak arra nem, hogy a tegnap megígért ebéd miatt keres majd, amiből végül egy késő délutáni találka lett, itt a parton. Szánalmasabbnál szánalmasabb kifogásokkal próbáltam kibújni a találkozó alól, hiszen lelkileg mélyebben voltam, mint eddig valaha és nem tudtam, hogy képes leszek-e egyáltalán könnyek nélkül a szőke lány elé járulni. Végül jóval később érkeztem meg, ők már itt vártak rám, ami számomra újabb pofonnal ért fel. Azt hittem, hogy csak hárman leszünk, erre plusz három fő fogadott a barátnőim mellett. Próbáltam mosolyogni, és a rossz kedvemet a másnaposságra fogni, amit látszólag el is hittek és nem firtatták tovább a témát, csak hagyták hogy térdeimet mellkasomhoz ölelve meredjek magam elé. Fojtogató érzés volt hallani, hogy milyen boldogan nevet, látni, hogy mennyire szerelmesen néz arra a görényre és hogy mennyire kedvesen bánik velem.

Apa vajon hogyan csinálta? Hogy volt képes mosolyogni, mintha misem történt volna? Mintha nem a szeretőjétől tért volna haza hozzánk? Miként volt képes anya szemeibe nézni, és megcsókolni őt, miközben órákkal hazatérése előtt még egy másik nőt ölelt és csókolt? Hogy hajtotta álomra a fejét a közös ágyukban, egymást ölelve a legkisebb bűntudat nélkül? Hogyan volt képes eljátszani, hogy a lehető legnagyobb rendben van minden, és a szerelme édesanyám felé még mindig lángba borítja a szívét? Amikor megkérdeztem tőle, hogy még mindig szereti-e anyát, hogy bírt a szemembe nézni, és igennel válaszolni? Miért hittem el neki akkor minden szavát? Miért nem láttam az arcán a megbánás legkisebb jelét sem? Hogyan számolt el a lelkiismeretével? Bánta egyáltalán egy másodpercre is azt, hogy félre lépett? Miért, és hogyan?

A hullámzó tenger felé fordulva halkan köhécselve nyeltem le a könnyeimet, amelyek ismét szemeimbe szöktek, majd jobb kezemnek aprón remegő ujjaival eltűrtem szemeim elé hulló tincseimet, amelyek rögtönzött, egészen bénácska kontyomból szabadultak el. Mélyeket lélegzetem miközben a tengert szemléltem és próbáltam lenyugtatni háborgó lelkemet. Szerelmese voltam a tengernek, pici korom óta imádtam nézni, ahogy az olykor hatalmas hullámok éhesen csaptak a homokos partba. Ha szomorú voltam, ha feldúlt esetleg boldog, mindig kiültem a part egy nyugisabb részére.