Pokolpince

A zöld szemű szörny - 8. rész

– Igazán nem akarok zavarni – szabadkozott a nő –, csak a tárcámról lenne szó. Nem lehet, hogy nálad maradt?

– De, elképzelhető. Mindjárt megnézem neked – felelte András magabiztos félmosollyal, és leereszkedett a bőröndje mellé. – Nem ülsz le addig? Éppen most akartunk nekiállni a sütésnek.

– Igazából eléggé sietek.

– Ugyan már, szombat este van, hova sietnél? Etetni? – Sejtette ugyan, hogy nincs a képben gyerek, de jobbnak látta rákérdezni, még ha ilyen kétértelműen is. Bár nem tűnt úgy, mintha megereszkedtek volna mellei, ezeknél a trükkös melltartóknál soha nem lehet tudni. Talán egy picit még feszesebbnek is látszott, mint amikor utoljára látta.

– Nincsenek állataink – felelte Orsi zavartan. – Márk pedig már vacsorázott.

András arcán elégedett vigyor terült szét, de elfordult a tűztől, hogy a nő ne láthassa.

– Igazán, no – dörmögte a férfi. – Eltarthat egy darabig, mire ezt az egész táskát átnézem.

Orsi megadóan leült a fövenyre, maga alá húzta a lábát, a karjait keresztbe fonta, és várt. Nagy barna szemei könnytől csillogtak, apró ajka remegett. Nem bírt a férfira nézni, és ez szörnyen idegesítette Andrást. Hiszen micsoda csavaros ötlet volt elkérni az eladótól a tárcát, hogy idecsalogassa, ezt miért nem értékeli a nő? Lovagiasan viselkedett vele, próbált beszélgetni, ha jobban belegondolt, egyedül miatta autózott ide egészen Pestről, mert reménykedett benne, hogy a cikk ürügyével elhívhatja sörözni. Erre ez csak ül itt, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Mi bajod van már? – kérdezte, talán kicsit túl élesen, mire a nő szipogni kezdett, feljajdult, majd egyre hangosabban zokogott. A víztükör messze vitte a hangot, hamarosan tőle zengett az egész tópart. Andrásnak úgy borzolta az idegeit a jelenet, mint amikor körömmel karistolnak a régi iskolai táblákon, de aztán letérdelt a nő mellé, és átölelte. Az megpróbált ugyan elhúzódni, de András úgy vélte, nem tiltakozik elég meggyőzően ahhoz, hogy komolyan vegye. Orsi végül elcsendesedett, és a férfi karjaiban rázta tovább a hangtalan zokogás. – Nekem elmondhatod – próbálta csitítani. – Egy idegennek talán könnyebb megnyílni, mi pedig tulajdonképpen már idegenek vagyunk...

Orsi teste még egyszer utoljára megfeszült, hogy szabaduljon, majd szinte teljesen elernyedt; András attól tartott, hogy elájult. De aztán felszegte a fejét, felpuffadt szeme körül ezúttal nem látszottak a ráncok, a sírás pírja olyan életet adott az arcának, hogy a férfi már nem gondolt arra, hogy sminkelnie kéne.

– Terhes vagyok – suttogta olyan halkan, hogy Andrásnak az ajkairól kellett olvasnia. – Márk nem tudja.

"Bezzeg a boltos nő tudja" – futott át a férfi agyán, mert így már értelmet nyert a "te állapotodban" kezdetű megjegyzés. Bármennyire nem kedvelte Márkot, megmozdult benne az ösztönös, elnyomhatatlan férfiszolidaritás: sértve érezte magát, amiért a nő jöttment boltos julikáknak hamarabb elmondja a hírt, mint a gyerek apjának.

Orsi, mintha csak hallotta volna a férfi gondolatait, hozzátette:

– Nem ő az apja.

Andrásnak csengeni kezdett a füle, pedig a nő iszonyat halkan beszélt. Ha ezek után mondott is még valamit, a férfi nem hallotta a zúgástól, ami olyasféle volt, mint a tó hullámverése, csak milliószor hangosabb. A tűz egyre halványabb fényében látta, hogy mozog a szája, de nem hallott semmit, csak a morajlást, az üvöltést, talán Márk üvöltését arról a távoli, jövőbeli pontról, amikor majd megtudja az igazat. Vagy a sajátját. Látta maga előtt a nő eltorzult arcát; vajon ő üvölt? Már nem bánat tükröződött rajta, hanem a rémület, ahogy hatalmas szemeivel a férfi válla fölé meredt.

A férfi, amikor felocsúdott annyira, hogy mozogni tudjon, követte a nő tekintetét, és elborzadt attól, amit látott. Körülbelül ott, ahol Norbi nem sokkal korábban eltűnt a fák között, egy rövid, fehér szőrű kutyaféle állt a hátsó lábain, abnormálisan hosszú, vékony mellső mancsaival egy fatörzsnek támaszkodva. Újra azt a torokhangú üvöltést hallatta, ami az előbb is visszhangzott, majd négy lábra ereszkedett, és öblös morgás kíséretében megiramodott a tábortűz felé.

András ösztönösen cselekedett: talpra ugrott, és olyan gyorsan rántotta a nőt az ellenkező irányba, hogy megszédült a lendülettől. Tudta, hogy ez az a szörny, amit keresett, de sosem akarta valóban megtalálni. Orsi megbotlott valamiben, talán egy tűzifában, amit korábbi táborozók hoztak, és hangosan nyekkenve vágódott el a fövenyen. A férfi még csak utána sem kapott, csak hagyta, hogy a keze kicsússzon a markából, és rohant tovább, miközben ő maga is zihált, akárcsak a szörny. Égette a combját a hirtelen erőfeszítés, amihez nem szokott hozzá, a rekeszizma úgy nyilallt, mintha kést döftek volna bele. Amikor elérte a kukoricamezőt, megpróbálta a kezével védeni az arcát, így az éles levelek több helyen megkarmolták az alkarját. Rohant, amíg csak bírt, míg végül elfogyott az ereje, és megadóan megfordult, hogy szembenézzen a szörnnyel – de legnagyobb meglepetésére az nem követte.

Tanácstalanul pillantott körbe a sötétben. A hideg levegő még mindig metszőn hatolt a tüdejébe, de a kezén forróságot érzett. Lenézett, de csak sötétséget látott; pusztán halvány gyanú volt, hogy vér borítja.

Már nem hallotta a zihálást, csak a víz ütemes hullámzásának hangját. Lábakat, emberi lábakat a föveny kövein, ahogy szaladnak, egy rémült ordítást, ami betöltötte az egész völgyet, és oda-vissza verődött a tó és a dombok között, majd kétségbeesett, hadaró beszédet, Norbi hangját:

– Fehérvárcsurgó, Víztározó, kérem, jöjjenek! Megkéseltek egy nőt, nem lélegzik... a tettes elfutott, de tudom, ki volt az...