Pokolpince

A zöld szemű szörny - 4. rész

Iszkaszentgyörgytől néhány kilométerre Guttamási irányába egy földúton fordultak le, és az erdő szélén hagyták az autót. Követték a két nyomtávú ösvényt a fák közé, amit évtizedek harckocsijai véstek a talajba, amíg el nem érték a tisztást, ahol valaha a laktanya állt.
Norbi emlékein kívül semmi nem utalt arra, hogy itt csakugyan egy laktanya állt egykor. Épületeknek már rég nyoma sem volt; gyommal átnőtt téglarakások váltakoztak térdmagasságig lerombolt falrészekkel, itt-ott törmelékdarabok látszottak ki a magas fűből, és az egész rétet sűrűn tarkították élénk színű vadvirágok. A tisztás túloldalát buja bokrok, és fehér szirmokat hullajtó fák szegélyezték; az összkép olyan volt, mint egy Disney-mese napfényben fürdő, elvarázsolt díszlete.
– EZ?! – morogta András. – Ennyi az egész?
– Amikor kölyök voltam, még álltak az épületek...
– Az húsz évvel ezelőtt volt! Úgy hoztál ide, hogy azt sem tudtad, mi van itt? Pár ócska téglarakás miatt?!
– Haver, nyugodj már le. A laktanyát akartad látni, tessék, ez a laktanya. Ha nem is pont olyan, mint egy horrorfilmben, csak tudsz kezdeni valamit a helyszínnel. Akár Photoshoppal...
– Nincs az a Photoshop, ami ijesztővé tenné ezeket a kibaszott virágokat – mérgelődött, majd teljes erejéből belerúgott egy féltéglába. A törmelék jópár métert repült, nekiütközött a fal egy megmaradt részének, és ledöntött róla pár téglát – András lábujjai pedig tompán sajogni kezdtek, részben elvonva a figyelmét a haragjáról. – Azért nézzünk körül.
Norbi a falak maradványai között őgyelgett, és próbálta felidézni, hogyan nézett ki valaha a laktanya, hol lehettek a barakkok, hol az operatív épületek, vagy egy esetleges laboratórium – kevés sikerrel. András lekuporodott a legmagasabbnak tűnő téglahalom tövébe, és megpróbálta megtalálni azt a szöget, ahonnan a legnagyobbnak és legfenyegetőbbnek hat a törmelékkupac, ellenben egy virág sem látszik.
– Találtam egy fecskendőt, az számít?
– Talán drogosokról írok? – vetette oda András.
– De el lehetne adni bizonyítéknak, hogy itt valami gonosz titkos labor működött...
– Ennyire az olvasóim sem hülyék – zárta rövidre a témát András. Párszor még körbejárta a rétet, hátha talál egy nyamvadt Lenin-képet vagy bármi, akár csak kicsit is szokatlan tárgyat, de úgy tűnt, a falusiak mindent elhordtak az elmúlt évtizedek alatt. Csalódott dühvel trappolt vissza a kocsihoz, a földút pora felhőkbe bodorodott léptei nyomán. Norbi szótlanul kullogott utána; azt remélte, egy jó hangulatú szombatot tölthet együtt rég nem látott haverjával, hogy autózgatnak és sörözgetnek, mint a régi időkben, ám nagyon úgy festett, hogy ez nem fog megtörténni. Szerette volna megmondani Andrásnak, hogy hagyja a faszba a cikket és Orsit egyaránt, egyik sem ér ennyit, igyanak meg valamit, és menjenek el csajozni, de a férfin látszott, hogy ez valószínűleg csak még jobban felhúzná, ezért csak hallgatott.
A meddő kitérő után a Kincsesbányai külszíni fejtés felé vették az útjukat. Norbi remélte, hogy barátja kicsit megnyugszik majd a látványtól, hiszen a bánya impozáns, mély, fehér seb volt a tájban, ami mindenféle Photoshop-trükk nélkül is elég nyomasztóan tudott festeni. Szerencsére mire odaértek, már elmúlt dél; ha korábban érkeznek, a nap állása miatt csak szörnyű, kiégett, kontrasztos képeket tudtak volna készíteni. De így András egyre oldottabban kattintgatott a fotómasinával, míg Norbi az autónak dőlve cigizett.
– Szerinted ott azokban az üregekben elélhet valami? – kérdezte András a fejtés túloldala felé mutatva. A fejtésnek az a része el volt kerítve, de láthatóan nem volt használatban. Norbi ellökte magát a kocsitól, és barátja mellé lépett, bár az így nyert távolsággal sem látta sokkal jobban az üregeket.
– Lehet – felelte. – Ha csak a fejtés másik felén dolgoznak.
– Az összes észlelés éjszaka történt – mondta András, ahogy visszatért a kocsihoz, és keresni kezdte a távcsövét a kesztyűtartóban. – Vagyis a wendigo valószínűleg éjszakai lény.
– Ennél jobb nevet nem találtál neki? – húzta a száját Norbi.
– A wendigo-t körülbelül úgy írják le az észak-amerikai indiánok, mint ezt az izét, szerintem találó név lenne. Mindenesetre találóbb, mint a medvedisznóember – kuncogott, majd a távcső segítségével próbálta jobban szemügyre venni az üregeket. – A nappalokat ott a sötét és nyirkos lyukakban tölti, és éjszaka bújik elő.
– Nem lenne jobb, valami magyar név? Esetleg megtámogatva valami hülye falusi legendával? Nem tudom, mondjuk nevezd úgy, hogy Nyavalya...
– Hát ez sokkal jobb, mint a Wendigo – horkantott András, szemei még mindig a távcső végére tapadtak.
Norbi megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy barátja egyre oldottabb; az üregek látványa jót tett a hangulatának. Olyan közel hajtottak a kocsival, amennyire a kerítést engedte (egy nyomorult cikkért mégsem akartak magánlaksértéses ügybe keveredni), és András végre elkészíthetett pár alkalmas képet.
– Mi lenne, ha kint éjszakáznánk valahol? – vetette fel András, ahogy visszatértek a Renault-hoz. – Valahol az erdőben. Veszünk szalonnát meg egy tálca sört, és várunk, hogy arra tévedjen a Nyavalya.
– Világi ötlet – vágta rá Norbi széles vigyorral.