CITROMFÁK | kz.

a szőke herceged

[ Kylah - Don't Tell Me]

A Hold már régen a fejünk fölött derengett, mikor hazaindultunk a tengerpartról, és magunk mögött hagytuk a fülledt szórakozóhelyeket, velük együtt pedig a koktélos poharak csörgését, valamint a virágillattal vegyített langyos, esti szellőt. A keskeny sikátorokba egyedül az utcalámpák gyér fénye kúszott be, végigbotladozva a fakó macskaköveken, mintha tűsarkút hordana. Halkan fordítottam el a kulcsot a zárban, majd ugyan ezzel az óvatossággal osontunk be a nyaralóba, hogy ne ébresszük fel az itthon maradtakat. Még váltottunk pár szót, majd a holnapi napra tekintettel mindannyian elmentünk aludni, Manóék a nappaliból nyíló vendégszobába, én pedig az emeleti kuckómba, amit az évek során egészen kicsinosítottam mindenféle poszterekkel, képekkel, valamint egy citromsárga faliszőnyeggel, az ágyammal szemben. Most viszont nem volt elég lélekjelenlétem a dekorációkat nézegetni, csak felkaptam egy kinyúlt pólót pizsama gyanánt, majd a fehér paplanra dőlve szinte rögtön el is nyomott az álom.

Másnap reggel szokatlanul korán keltem - érzetre legalábbis - de a földszintről felszűrődő tompa beszélgetésfoszlányok és tányércsörgés arra engedett következtetni, hogy nem csak én. Nyújtózkodtam egyet, majd álmosan körbepillantottam a szobában, és kikászálódtam az ágyból. Úgy ahogy voltam, a gyűrött fehér pólómban és egy bikini alsóban indultam el lefelé. Nem foglalkoztatott annyira az öltözékem, elvégre aznap is elképesztően meleg volt. Legalábbis nagyon szerettem volna erre fogni, valójában viszont ezzel akartam diszkréten tüntetni a megfelelési kényszerem ellen, amit az egyetem alatt sikerült összeszednem, és egyedül nyaranta tudtam levetkőzni egy cseppet, itt Horvátországban. Odahaza úgy éreztem, mindenki rám figyelt, mindig, minden szituációban, engem pedig fojtogatott, hogy tökéletesnek kéne lennem. Sikítani, dühöngeni tudtam volna, mikor valamit elrontottam. Most pedig itt vagyok majdnem huszonöt évesen, egy derékba tört hittel a világ, nameg az emberek felé. De itt van nekem a tenger. A tenger sosem bántott, akárhányszor merültem alá. Pajkosan játszadozott a hajammal, és a saját nyelvén a fülembe duruzsolta a meséit. Körülölelt a forró kékség, mintha én is hozzá tartoznék. Olyankor igazán szabadnak éreztem magam. Talán ezért nem untam meg sosem. Mert akárhányszor betettem a lábam a szigetre, láttam a hullámokat, a hangulatos kis házikókat, a kavicsos tengerpartot, képes voltam levetkőzni a kételyeim, az idézőjeles kötelességeim, és nem kellett tökéletes hercegnőt játszanom. Végre nem érdekeltem senkit, végre én is csak egy nyaraló voltam a sok közül. Akkor különösen átjárt a szabadságérzet, tudván, nincs többé egyetem, se perfekcionista professzorok vagy csoporttársak, akik az orrom alá dörgölhetnék, mit csesztem el éppen. Csak én voltam, a tenger, meg az a néhány ember, akit nem sikerült eltaszítanom magam mellől.
Ezekkel a gondolatokkal léptem bele a papucsomba, és ballagtam le a fehér csigalépcsőn a földszintre. Balra tőlem nyílt a konyha, valamint a hátsóudvarra néző kicsi terasz, amelyet most csillogó aranysárga ruhába öltöztettek a napsugarak. Még nem pakoltuk ki a nagy fehér asztalt, és a hozzá tartozó műanyagszékeket, így csak a halványkék járólap dobott valamicskét a látványon.
Ekkor felhangzott egy jóízű kacaj a konyhából, valószínűleg a húgom jóvoltából, én pedig mosolyogva indultam meg a helyiség felé.
Odabent mindenki az asztalnál ült, kivéve persze anyát, aki annak ellenére, hogy Alízon kívül mindannyian ki tudjuk magunkat szolgálni, továbbra is a pultnál sürgött-forgott.
- Jóreggelt csipkerózsika - mosolygott rám a legjobb barátnőm egy horvát napilap takarásából, én pedig kedvesen biccentettem egyet, aztán jobb ötlet híján összedobtam magamnak egy jegeskávét, mert a forró változatának a gondolatától is levert a víz.
- Fridus, ma délután jön apád - fordult felém az édesanyám - Kimennél érte a reptérre?
- Persze! - mosolyogtam a nőre, és rögtön elöntött a boldogság. Körülbelül két hete találkoztam utoljára apukámmal, mert Hollandiába utazott valami céges ügyben, és úgy beszéltük meg, hogy majd itt találkozunk. A kávémat szürcsölgetve is ekörül forogtak a gondolataim, titkon kislányosan reménykedtem benne, hogy nem üres kézzel tér majd vissza, és lesz valamiféle szuvenírem az északi országból.
Elmosogattam a bögrémet, majd felsiettem az emeletre, és előkeresve a rajzfüzetem a hátitáskámból törökülésben helyet foglaltam az ágyamon. Világ életemben szerettem ily módon megörökíteni a dolgokat, de az egyetem végett egy cseppnyi időm sem akadt rajzolni az utóbbi időben. Én pedig kezdtem elképesztően bánni, hogy nem művészeti főiskolába felvételiztem négy évvel ezelőtt. Megráztam a fejem, és lemondóan felsóhajtottam. Már ezerszer lefutottam ezeket a köröket fejben. Késő bánat.
Óvatosan végighúztam a papíron a grafitceruzát, aztán mégegyszer, és mégegyszer, míg fodros hullámok nem keletkeztek a szürke vonalakból. Lerajzoltam a tengert, a sima kavicsokat, a zöld citromfaleveleket, és a parton magasodó fényűző villákat és éttermeket, amint gőgösen farkasszemet néznek az előttük elterülő víztömeggel, amely teljesen figyelmen kívül hagyva őket pimaszul játszadozik a hajókkal és a fürdőzőkkel. Szinte láttam az ellenszenves, mogorva tekinteteket a pazar épületek ablaküvegeiben, ahogy dühösen puffogva figyelik a szemtelen, mozgékony kékséget. Utolsó simításként rajzoltam pár napernyőt is közvetlenül a víztükör mellé, aztán mindegyiket különböző árnyalatúra satíroztam, hogy érzékeltessek valamicskét a strand hívogató színkavalkádjából, ha már voltam olyan feledékeny, és nem hoztam sem színesceruzát, sem filceket. Végül pár vonalnyi korrigálást követően kutatón pillantottam fel a papírlapból, és mikor minden apró részlettel megelégedtem, lapoztam egyet a füzetkében.
Egy arcot kezdtem formázni. Férfias állkapocs, telt ajkak, formás orr, kíváncsi sötét szemek, és irigylésre méltó hosszú szempillák. Éppen pár kócos hajtincset kezdtem papírra vetni, mikor egyetlen barátnőm váratlanul feltépte az ajtót, és berontott a szobámba.
- Friderika! - kiáltott rám izgatottan, elnyújtva az utolsó magánhangzót - Látogatóba jött a szőke herceged! - vigyorgott rám Patrícia. A kisebb szívroham végett, amit a jelenet hirtelensége okozott, szükségem volt néhány pillanatra, hogy felfogjam mit is mondott, aztán pedig értetlenül összeráncoltam a szemöldököm.
- Nekem nincs is...- haraptam el félúton a tiltakozásom, majd felsóhajtva a homlokomra csaptam, mikor rájöttem, ki bújik a "szőke herceg" megnevezés mögött. Magam mellé ejtve a rajzfüzetem felpattantam, és az erkélyajtó kilincsére fűztem az ujjaim.
- Szervusz! - intettem mosolyogva a házunk előtt szobrozó fiúnak, aki meglepetten kapta rám a tekintetét.
- Hali! - vigyorodott el, megvillantva szemtelenül fehér fogsorát. Pasztellszínű trikó volt rajta, sötét fürdőnadrággal, a bandanája ezúttal a nyakába kötve pihent, lábain pedig egyszerű fehér tangapapucsot viselt. Világos hajtincsei a korábbiakhoz képest egészen rendezetten hullottak az arcába, és sokkal kipihentebbnek tűnt, mint mikor legutóbb láttam.
- Egy perc és jövök! - kiáltottam le neki, majd eltűntem az erkélyajtó takarásában, és rögtön a ruhásszekrényemhez léptem. Nem akartam letaglózni azzal, hogy kimegyek elé a pizsamámban, ha már volt olyan kedves és kereste a társaságom.
- Nem is mondtad hogy bepasiztál - fonta össze karjait maga előtt Patrícia, mire megforgattam a szemeimet.
- Mert nem pasiztam be. Csak beszélgettünk tegnap. - elővettem egy világoskék farmershortot, és a felsőim közt kezdtem keresgélni. Mikor a kezembe akadt a kedvenc topom, azt is magamhoz vettem.
- És, hogy hívják? - kérdezősködött a barátnőm, a füle mögé tűrve pár tincset vállig érő barna hajából.
- Zozó - válaszoltam egyszerűen, mire a lány felkuncogott, én pedig rosszallóan felvontam a szemöldököm.
- Kempf Zoltán, ha úgy jobban tetszik - vontam meg a vállam, majd kiemeltem egy mintás inget a szekrényből, és becsuktam az ajtaját. Már a nadrágomat húztam magamra, mikor Patrícia választ adott a fel nem tett kérdésemre.
- Neeem, jó lesz a Zozó is - heveredett le az ágyamra - Tudod kit becéznek még úgy? A keresztlányomat!
Abban a pillanatban,  ahogy ezt kimondta, megjelent előttem  a hétéves Zoé pufók, szeplős arca, és vörös fürtjei, valamint a kék blúz amit a barátnőm pénztárcájában fellelhető családi fotón is viselt. Ezen már én is kénytelen voltam elvigyorodni, szegény Zozó pedig a bejárati ajtó előtt álldogálva csak azt hallhatta, hogy piszkosul jól mulatunk valamin. Pár perccel később immáron felöltözve, és kontyba fogott hajjal kocogtam le a lépcsőn, és siettem üdvözölni a váratlan vendégemet.
- Hű - mért végig, mikor ajtót nyitottam. Zavartan elmosolyodtam, majd mogyoróbarna szemeibe néztem, és csendben vártam valamiféle magyarázatot a látogatására.
- Öhm.., csak azt szerettem volna kérdezni, hogy lenne-e kedved délután sétálni egyet...Meg.., be is ülhetünk valahova enni, ha szeretnéd - magyarázott kissé összeszedetlenül, amit kifejezetten aranyosnak tartottam.
- Persze, szívesen - bólintottam vigyorogva, mire átfutott egyfajta megkönnyebbülés az arcán - Pontosan mikor?
- Én négyre gondoltam, de később is ráérek - vakarta meg a tarkóját pótcselekvésként.
- Ó, az tökéletes! - húztam apró mosolyra ajkaimat.
- Szuper. Akkor.., majd találkozunk - viszonozta az arckifejezésem, majd pár másodpercig csendben pislogtunk egymásra. Miután ismét elkönyveltem magamban, hogy milyen gyönyörű barna szemei vannak, megköszörültem a torkom, és próbáltam kevésbé kínossá varázsolni a szituációt.
- Bejössz egy kávéra?
- Ne haragudj, majd talán máskor, ott vár rám az öcsém az utca végén, mennem kell - mutatott a part irányába, én pedig kihajolva az ajtófélfa takarásából megpillantottam a Zozóra kísértetiesen hasonlító szemüveges fiút, aki a legelső találkozásunkkor is vele volt. A telefonját nyomkodta, és egy kék biciklit támasztott félkézzel.
- Bmx-ezni mentek? - fordultam Zozó felé kíváncsian.
- Csak Ő. Én meg fotókat csinálok neki - emelte meg a vállán pihenő a fényképezőgép táska pántját szemléltetésképp.
- Ó, értem. Akkor jó szórakozást - biccentettem kedvesen.
- Köszi! Négykor ugyanitt! - intett vigyorogva, majd sietősen a testvéréhez sétált, és eltűntek az utca sarkán álló virágbolt takarásában.

- Mondd, hogy most hívott el randizni! - csapta össze tenyereit izgatottan Patrícia, mikor visszatértem a nappaliba.
- Sétálni hívott el - javítottam ki a lányt, aki erre dacosan megforgatta kék íriszeit.
- Akkor legalább elfogadtad a meghívást?
- El.
- Büszke vagyok rád! Fel is pofoztalak volna ha elutasítod, tök aranyos srácnak tűnik - vidult fel a lány, mire a mellette üldögélő vőlegénye felhorkant - Ne röhögj, mert téged is felpofozlak...! - vágta rá Patrícia, de mosoly bujkált az arcán. Manó felnézve a telefonjából édesen arcon csókolta a lányt, én pedig próbáltam nem elnevetni magam a jeleneten.
A szobámba érve szembe találtam magam a félbehagyott rajzommal, de úgy döntöttem később folytatom, és inkább megörökítem a legjobb barátnőmet, valamint a leendő férjét. A kezembe vettem a ceruzát, és egy új oldalon hozzákezdtem Patrícia karcsú alakjának megformázásához.

~
sziomio mindenki, először is hatalmas elnézést amiért ennyit kellett várnotok a részre, és kicsit rövidebb is lett a megszokottnál - legközelebb ígérem megtartom a 2500+ szavas szokásos hosszt :))
addig is reménykedjünk hogy a nyár visszahozza a motivációmat ehhez a könyvhöz és a tematikájához!
azért remélem ez a rész is tetszett, legyetek jók <33