CITROMFÁK | kz.

fiú feketében

/Gyors írói megjegyzés: A részek elején feltüntetett zene/zenék a hangulat megalapozására szolgálnak, ha valaki szeret zenét hallgatni olvasás közben (hozzám hasonlóan :D), de nyilván enélkül is kerek a történet/

[LittleKings - This Is The Life]

✽

A kora délelőtti napsugarak éles fénye díszes festékként tapadt a hófehér kovácsoltvas korlátra, és a teraszon álldogáló kerek asztal sárga terítőjére. Fürdőruhám pántját igazgatva, egyik kezemben vászontáskával léptem ki a nyaraló ajtaján, magamba szívva a tengerpart jellegzetes illatait. Langyos szél fújt, ami akaratlanul is előcsalogatta az embereket a szállodák árnyékos falai közül, így a legtöbb étterem megtelt jóízűen reggeliző családokkal, a parton pedig sorra gyülekeztek a színes fürdőlepedők, egyéb strandcuccokkal karöltve. Szépen lassan felébredt az egész sziget.
Mosolyogva megindultam a part felé, amely alig száz méterre terült el a tartózkodási helyemtől, így nyugodt tempóban lépdeltem előre a macskaköves kis utcán, alaposan elmerülve a gondolataimban. Szerettem ezt a helyet, mondhatni itt nőttem fel, a Krk-szigeten, a horvát tengerparton, ahová amióta az eszemet tudom, családostul járunk nyaranta. Valahogy sosem tudom megunni a kacskaringós szűk utcákat, a tengerre néző erkélyeket, a száz meg száz színpompás napernyőt, a monoton hullámzó, mélykék víztömeget. Olyan ez a hely, mint a megtestesült paradicsom, ahová a hosszú, tanulással és aggodalmaskodással teli hónapok után elmenekülhetek.
Egyszercsak sima kavicsok váltották fel a fakó betont a talpam alatt, és amint feleszméltem, meg is pillantottam pár ismerős arcot az egyik stégnél nevetgélni. Hárman álldogáltak a tavaly óta először vízre helyezett családi vitorlás fedélzetén, illetve a mellette húzódó deszkaépítményen. A legjobb barátnőm, Patrícia fejét rázva figyelte, ahogy a párja igyekszik helyrepofozni a hajót - valószínűleg sikertelenül -, mindeközben egyetlen húgom vízipisztollyal terrorizálta a stég közelében úszkáló apró halakat és medúzákat. Valahogy így nézhettünk ki minden évben, azzal a különbséggel, hogy régen a szüleim bíbelődtek a vitorlással, és én rohangáltam strandjátékokkal a kezemben egész délelőtt.
- Sziasztok! - köszöntem rájuk vigyorogva, mikor közelebb értem, majd levettem a vászontáskám a vállamról, és helyet foglaltam a stég szélén. Váltottunk pár szót Patival, de közben instruálnia kellett a csónakban szerencsétlenkedő Manót is, szóval inkább nem nehezítettem meg mégjobban a dolgukat. A parton sétálgató embereket kezdtem figyelni, mivel mindig vannak érdekes figurák, akik vonzzák a tekintetem. Nameg néhány ismerős, például a kedves, kerek arcú horvát hölgy a pékségből, vagy az idős bácsi, aki esténként mindig az egyik étteremben gitározik, és az évek alatt megtanítottunk neki pár magyar szót. Rajtuk kívül sok kisgyerek, napbarnított bőrű korombeli lányok, hozzánk hasonló családok töltötték meg élettel a szigetet, sokan már a tengerbe is bemerészkedtek, ki hajóval, ki felfújhatós gumimatraccal. Nem messze a parttól épült egy kicsi fagyizó, amely elé épp abban a pillanatban pakolták ki a méretes 'OPEN' táblát, és húzták fel a pultot takaró redőnyt, felfedve ezzel az ízletes édességet tartalmazó tálkákat.
- Kér valaki fagyit..? - fordultam a vitorlásszerelő barátaim felé. Patrícia nemlegesen megrázta a fejét, akárcsak a szerelme, így utolsó reményemként a húgomra pillantottam.
- Ééén! - örült meg a kislány, majd lerakta a vízipisztolyt a stégre, a kötelekkel teli kartondoboz mellé, amelyet Manó hozhatott ki reggel, hogy belepakolja az elavult alkatrészeket.
- Akkor gyere - feltápászkodtam eddigi pozíciómból, és mosolyogva kézen ragadtam Alízt. Sietősen indultunk az épület felé, hogy elkerüljük a hosszú sorbanállást, és minél előbb magunkénak tudhassunk pár gombóc puncs vagy vaníliafagyit. Félig-meddig sikerrel jártunk, ugyanis csak két srác, és egy középkorú hölgy volt előttünk; utóbbi pedig éppen akkor csúsztatott az asztalra egy kevéske aprópénzt, majd nemsokára távozott is, egy jól megpakolt tölcsérrel a kezében.
- Amíg várunk döntsd el mit szeretnél - mosolyogtam a húgomra, aki már javában a pultot fürkészte. Erre a kijelentésemre az egyik előttünk álló srác meglepetten hátranézett, mintha hozzá szóltam volna, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet, mert Alíz elkezdett magyarázni, és kénytelen voltam rá koncentrálni. Viszont amikor a másik fiú néhány másodperc múlva angolul, feltűnően magyar akcentussal kért két gombóc eperfagyit, leesett, hogy miért történt az előző jelenet.
Miután elléptek előlünk, és mi is megkaptuk a fagylaltjainkat, Alízzal leültünk a partra, nem messze a stégtől, ahol a vitorlásunk is állt, így pont ráláttam Patiékra. Időközben helyet cseréltek, és most Manó toporgott a vitorlás mellett, a barátnőm pedig a hajó belsejéből adogatott ki neki különböző tárgyakat. Reménykedtem benne, hogy ma már ki tudunk menni a tengerre, de elnézve a jelenleg uralkodó állapotokat, és a tényt, hogy apukám csak két nap múlva érkezik, kezdtem elvetni az ötletet. Oldalra néztem, a fagyit majszoló húgomra, akinek szőke, enyhén hullámos hajtincseit bágyadtan meglebegtette a szél. Annak ellenére, hogy tizenkét év korkülömbség van köztünk, szinte már ijesztően hasonlítunk egymásra, külsőleg legalábbis. Alíznak is ugyanolyan dús, sötétszőke haja, és csillogó halványzöld szemei vannak, mint nekem, sőt, szinte minden arcvonása megegyezik az enyémekkel. Végülis, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy van egy kistestvére, aki kiköpött olyan, mintha a saját gyerekkori képeiből lépett volna elő...
- Jaj gyere már, ne bámészkodj annyit - csapta meg a fülem egy magyar mondat, megzavarva a gondolataimat. A hang irányába fordultam, és rögtön meg is pillantottam a srácot, aki előttünk állt a sorban negyed órája. Fekete pólót viselt, egy szintén fekete rövidnadrággal, ami egészen szokatlannak hatott itt a strand színkavalkádjában, már csak a napközben uralkodó hőség végett is.
- Jövök.., na - válaszolt a másik fiú, akinek kísértetiesen hasonló hangja volt, mint a társának. Először azt hittem, én kaptam napszúrást, vagy csak hallucinálok, de mikor a két srác tovább beszélgetett, rájöttem, hogy mégsem. Ráadásul arcra is hasonlítottak, annyi különbséggel, hogy az egyikük szemüveget hordott, és kicsit magasabb volt a másiknál. A tekintetemmel követtem őket, de nem mentek túl messzire, olyan tíz méterre tőlünk foglaltak helyet, egy piros fürdőlepedőn, ami valószínűleg hozzájuk tartozott. Már csak az a tény, hogy magyarok, felkeltette az érdeklődésem, így feltűnésmentesen figyeltem őket a távolból, és egyszer az életben hálát adtam az égnek, amiért a húgom fél óráig képes elnyammogni egy fagylalton.
A szemüveges fiú eközben hatalmas beleéléssel elkezdett magyarázni valamit a másiknak, akit látszólag teljesen hidegen hagyott a dolog, csak maga elé bámulva elgondolkozott valamin, és néha erőltetetten felnevetett. Éreztem, hogy valami nem oké vele, csak azt nem tudtam mi. Az egész lénye, a mozdulatai, az arckifejezése azt sugározta, hogy nem akar itt lenni. Nagyon nem.
- Zozó! - kiáltott fel a szemüveges - Figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg tenyerét a mellette ülő arca előtt, mire az zavartan megrázta a fejét. Tehát Zozónak hívnak...
- Fridus, nem megyünk vissza Manóékhoz..? - kérdezte egyszercsak Alíz, ezzel elterelve a figyelmem a két srácról. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy hozzám beszél.
- De, gyere..- mosolyogtam a kislányra, majd feltápászkodtam a földről, leporoltam a farmershortom, és kézenragadva a húgom elindultunk visszafelé. A rövidke séta közben mégegyszer hátrapillantottam a fiúkra, és talán magamnak sem akartam bevallani, de reméltem, hogy még összefutunk velük.