Ez egy One Piece fanfiction lesz első sorban Kid és a csapata köré felépítve. Igyekszem minimálisra csökkenteni a spoilereket, ezért a történet a két éves ugrás alatt zajlik majd.
A karakaterek közül csak az OC a sajátom, minden más Oda tulajdona...
Megint csapzottan ébredtem. Tudom, megfogadtam magamnak, hogy többé nem gondolok erre, hogy elfelejtem, de ugyanaz a rémálom kínoz újra és újra. Nem tudom meddig bírom még... Nem is értem, miért írtam ezt, már olyan rég óta csinálom, hogy egész beleszoktam, ma valahogy mégis úgy érzem, hogy nem tudom tovább csinálni. Idegen érzés és felkavaró, mintha ki akarna fordulni a gyomrom az idegtől. Ha csak történne egy valami, ha kapnék egy jelet, ami miatt értelme lenne túl tennem magam mindenen, esetleg végre megtanulnék erőt kovácsolni a gyengeségeimből... Mégis, akárhányszor lehunyom a szemem, víz vesz körül és fuldoklom... Lények úsznak el a lábaim mellett, amiket a sötét, zavaros vízben nem ismerek fel és érzem a fogaikat, ahogy itt-ott belém mélyednek. Mozdulni sem merek, mintha megbéklyóztak volna és bár szeretném látni, mi támadt rám, nem bírom rá venni magam, hogy lenézzek a mélybe... Miért ilyen erősek az emlékképeim, ha mindennek már vagy tíz éve? Ha pedig nem ez az álom, akkor az, amiben „Őt" hurcolják el mellőlem. Az én egyetlen édes nővéremet, akivel bár közös családi vonásunk egy sem volt, még igazán érdeklődési körünk sem, mindig olyan szeretettel és oltalmazó odaadással tekintett rám... De már nem emlékszem a mosolyára, amely az eset után minden nappal halványodott előttem. Csak az ismétlődik egyre-másra, ahogy elragadják a kalózok, mondván, hogy nincs orvos a hajójukon. Meg az istenverte küldetésük annak az átkozott Rogernek a fiatal, kalandvágyók elméjét megfertőző kincsének megszerzésére. Már az is beteges, hogy valaki pusztán egy talán nem is létező kincsért elfecsérelné az életét, de hogy még másokét is kockára tegye, az már túl megy mindenen. Azok pedig, akiket csapattagoknak hívnak, egyszerűen feláldozható szolgák, pedig talán ők maguk sem tudják, mire tartják őket. Elveszi az eszüket az ivászat és az élvhajhászat, hogy két gyilok közt azt is elfelejtsék, hogy ők maguk állandó életveszélyben vannak. Habár várják, az olyanoknak, mint ők sosem jár boldog befejezés, ahogy a nővérem sem kaphatott, pedig esélyes, hogy meghalt, miután a fehérbajusz kalózok rommá verték azt a szánalmas csapatot, amely magával vitte őt. Öt év telt el és egy betűt sem olvashattam róla, nem írták meg a lapok az eltűnését sem. Jobban ki sem fejezhetnék, mennyire lényegtelen mindenki, aki nevében nem áll a Donquixote szó elég látható helyen, bár írhattam volna akármelyik „Szent" család vezetéknevét ide, ha nagyon akartam volna. Persze mindez lényegtelen és talán mérgelődni is már csak a szokás miatt fogok rajta, meg mert nem aludtam ki magam már jó ideje és mindig kell valaki, akit hibáztathatunk, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Akkor is, ha már régen elfogadtam, hogy a múlton nem változtathatok. Pedig, ha erre lenne démongyümölcs... Nem, ez baromság! Ahogy ilyen álmokat követni is és ha megtenném, semmiben nem különböznék azoktól az idiótáktól, akik elindultak a One piece-t keresni és aztán sosem tértek vissza.
Vajon, ha egy napon bekopogna az ajtómon a lehetőség, hogy kitörjek ebből a sehová sem vezet mókuskerékbő, tárt karokkal fogadnám? Félnék a változástól? Félek tőle annyira, hogy inkább fuldokolnék tovább a saját tehetetlen nyomoromban?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
