Vámpírnaplók 1. Ébredés

1

Szeptember 4.

Kedves Naplóm!
Valami rettenetes fog ma történni.   
    Nem udom, miért irtam ezt. Ez hülyeség. Nincs okom rá, hogy feldúlt legyek, de minden okom megvan a boldogságra, mégis.
    Mégis itt ülök hajnali fél hatkor, és rettegek. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy csak az idözónák miatt vagyok megzavarodva. De ez nem magyarázza meg, hogy ennyire rémült vagyok. Ennyire elveszett.
   Tegnapelőtt, miközben Judith nénivel és Margarettel jöttünk hazafelé a reptérről, furcsa érzésem támadt. Amikor befordultunk az utcánkba, hirtelen arra gondoltam: „Anya és apa otthon várnak. Fogadok, hogy a tornácon lesznek, vagy a nappali ablakából figyelnek. Biztos nagyon hiányoztam nekik."
     Tudom, hogy hülyeség.
     De még akkor is így éreztem, amikor megláttam a házat és az üres tornácot. Felszaladtam a lépesön, megpróbáltam benyitmi, és még a kopogtatóval is bekopogtattam. És amikor Judith néni elfordította a zárat, bevetettem magam az ajtón, és fülelni kezdtem az előszabában, azt vártam, hogy anya mindjárt lejön a lépcsőn, vagy apa kiszól a dolgozószobából.
    És akkor Judith néni nagy robajjal a földre ejtette mögöttem a bőröndjét, majd sóhajtott egy hatalmasat, és azt mondta, „hát, itthon vagyunk". Margaret nevetett. Engem pedig borzalmas érzés öntött el, a legrosszabb életemben. Még soha nem éreztem magam ilyen végtelenül, reménytelenül elveszettnek.
    Itthon. Itthon vagyok. Miért hangzik úgy, mintha hazugság lenne. Itt születtem, Fell's Churchben. Mindig is ebben a házban laktam, mindig. Ugyanaz a jó öreg hálószoba fogad. Ott van az égésnyom a padlón emlékeztetőnek, hogy Carolinenal titokban megpróbáltunk elszívni egy cigit ötödikben, és majdnem megfulladtunk. Ha kinézek az ablakon, látom a birsalmafát, amire Matt és a fiúk két éve felmásztak, hogy belógjanak a szülinapi ottalvós bulimra. Ott az ágyam, a székem, az öltözőasztalkám.
   De most minden furcsának tűnik, mintha nem ide tartoznék. Én lógok ki innen. És az a legrosszabb, hogy úgy érzem, mintha tartoznék valahova, csak azt nemn tudom, hova.
   Tegnap túl fáradt voltam, hogy elmenjek az évnyitó eligazításra. Meredith elkérte az órarendemet, de nem volt kedvem beszélgetni vele. Judith néni mindenkinek azt mondta, aki hívott, hogy kifeküdtem az időzóna-változástól, és alszom, de vacsoránál furcsa arckifejezéssel figyelt.
    Ma viszont találkoznom kell a többiekkel. Úgy beszéltük meg, hogy a parkolóban találkozunk iskola előtt. Ezért vagyok ilyen rémült? Talán tölük félek?

Elena Gilbert abbahagyta az írást. Az utolsó mondatra meredt, majd megrázta a fejét, és a tolla megállt a levegőben a kicsi, kék bársonyfedelű könyv felett. Aztán hirtelen mozdulattal felkapta a fejét, és a nagy, félköríves ablakhoz vágta a könyvet és a tollat, ahonnan ártalmatlanul hullottak le, és a kárpitozott ablakpárkányon landoltak.
     Az egész olyan végtelenül nevetséges volt.
    Mióta fél ő, Elena Gilbert attól, hogy emberekkel találkozzon? Mióta fél bármitől? Felállt, és dühösen belebújt vörös selyemkimonójába. Még csak rá se pillantott a cseresznyefa öltözőasztalka feletti díszes, antik tükörre. Tudta, mit látna. Elena Gilbertet, a hűvös, szőke, karcsú divatdiktátort, akire minden fiú vágyik, akivel minden lány szívesen cserélne. Továbbá akinek ebben a pillanatban szokatlan mogorvaság ül az arcán, és megfeszül a szája.
    Egy forró fürdő meg egy bögre kávé, és megnyugszom, gondolta. A mosakodás és öltözködés reggeli rutinja lecsillapította, és szívesen elpiszmogott vele, kényelmesen átválogatva új, Párizsból hozott ruháit. Végül egy halvány rózsaszín felsőre és fehér vászonsortra esett a választása, amiben úgy nézett ki, mint egy bazsarózsa. Ennivaló vagyok, gondolta, és a tükörből egy magában mosolygó lány nézett vissza rá. A félelem elpárolgott, és a feledés homályába veszett.
- Elena! Merre vagy? Elkésel az iskolából! – A szavak alig hallhatóan szűrődtek fel odalentről.
     Elena még egyszer végighúzta a kefét selymes haján, amit egy sötét rózsaszín szalaggal fogott össze. Majd felkapta a hátizsákját, és lement a lépcson.
    A konyhában a négyéves Margaret gabonapelyhet evett, Judith néni pedig éppen odaégetett valamit. Judith néni az a fajta nő, aki mindig kicsit idegesnek tűnik; vékony, finom arca van, és világos, vékony szálú. kócos haja, amit hátrasimítva hord. Elena puszit nyomott az arcára.
- Jó reggelt, mindenkinek! Bocs, de nincs időm reggelizni.
- De Elena, nem rohanhatsz el evés nélkül. Szükséged van proteinre... -Majd veszek egy fánkot suli előtt - vágta rá Elena. Nyomott egy puszit Margaret hirtelenszőke fejére is, majd megfordult, és elindult.
- De Elena...
- És valószínűleg Bonniehoz vagy Meredithhez megyek iskola után, úgyhogy ne várjatok rám a vacsorával! Sziasztok!
- Elena...
    De Elena már a bejárati ajtónál járt. Becsukta maga mögött, elvágva Judith néni tiltakozását, és kilépett a tornácra.
   Majd megtorpant.
   Minden hajnali rossz érzés visszatért. Az aggodalom, a félelem. És a bizonyosság, hogy valami rettenetes fog történni.
     A Maple utca kihalt volt. A magas, viktoriánus házak furcsán, némán álltak, mintha üresek lennének, mint az elhagyott diszletházak forgatás után. Úgy néztek ki, mintha nem lennének odabent emberek, de tele volnának különös, leskelődő dolgokkal.
   Erről van szó; valaki figyeli. A feje felett az égbolt nem kék volt, hanem tejfehér és áttetsző, mint egy hatalmas, fejjel lefelé fordított tál. A levegő egyre fullasztóbb lett, és Elena biztosra vette, hogy valaki nézi.
    Egy sötét foltot pillantott meg a ház előtt álló öreg birsalmafa ágai között.
   Egy varjú volt az, ami éppolyan mozdulatlanul ült ott, mint körülötte a sárga levelek. Ő volt az a valaki, aki Elenát figyelte.
   A lány megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez nevetséges, de valahonnan tudta. Ez volt a legnagyobb varjú, amit valaha látott, kövér és fényes, szivárványosan fénylő fekete tollakkal. Minden egyes részletét tisztán látta: a mohó, sötét karmokar, az éles csőrt, a csillogó fél szemét.
    Olyan mozdulatlan volt, hogy akár viaszmadár is lehetett volna. De miközben a varjút figyelte, Elena érezte, hogy lassan elvörösödik, és hullámokban tör fel a forróság a torkán és az arcán. Mert a madár.. méregette őt. Olyan pillantással, mint a fiúk szokták, amikor fürdőruhában van, vagy áttetsző blúzban. Mintha levetköztetné a szemével.
   Mielőtt még ráébredt volna, mit csinál, Elena ledobta a hátizsákját, és felkapott egy követ a kocsibeálló mellől.
– Tünj innen! - mondta, és hallotta a saját hangjában a harag remegését.
- Gyerünk! Tünj innen!- Az utolsó szónál eldobta a követ.
     Szétrobbantak a levelek, de a varjú sértetlenül szállt fel. Hatalmas szárnyai voltak, amelyek egy varjúcsapatra elegendő zajt csaptak.  Elena leguggolt a hirtelen pániktól, amikor a madár közvetlenül a feje felett csapott egyet a szárnyaival, és a szél belekapott a lány szőke hajába.
      Aztán ismét a magasba lendült és körözni kezdett, fekete sziluettként a hófehér égbolton. Aztán egyetlen éles károgással az erdő felé vette az irányt. Elena lassan felegyenesedett, majd zavartan körülnézett.
    Elena lassan felegyenesedett, majd zavartan körülnézett. El sem tudta hinni, mit művelt az imént. Most, hogy a madár eltűnt, az ég ismér hétköznapinak tűnt. Egy kis szellőtől susogni kezdtek a levelek, és a lány nagy levegőt vett. Az utca végén kinyílt egy ajtó, rengeteg gyerek áradt ki rajta nevetve.
    Elena rájuk mosolygott, ismét jól beszívta a levegőt, és úgy ömlött végig rajta a megkönnyebbülés, mint a napfény. Hogy lehetett ilyen kis lüke? Gyünyörü nap van, csupa igéret, és semmi rossz nem fog történni.
    Semmi rossz nem fog történni, leszámítva, hogy elkésik az iskolából. Mindenki ott lesz már a parkolóban.
   De kimentheted magad azzal, ha elmeséled, hogy azért késtél, mert Kukkoló Tamot dobáltad kővel, gondolta, és majdnem elnevette magát. Na, ezen aztán lenne mit gondolkodniuk.
    Anélkül, hogy egyetlen további pillantást vetett volna a birsalmafára, amilyen gyorsan csak tudott, végigsietett az utcán.

    A varjú becsapódott egy hatalmas tölgyfa lombjába, és Stefan reflexből felkapta a fejét. Amikor meglátta, hogy csak egy madár, meg nyugodott.
    A tekintete visszahullott a kezében tartott erőtlen kis fehér alakra, és érezte, ahogy megvonaglik az arca a bűntudattól. Nem akarta megölni. Ha tudta volna, hogy ennyire éhes, akkor valami nagyobbat vett volna üldözőbe, nem egy nyulat. De persze pont ettől volt a legjobban megrémülve:  hogy soha nem tudta, milyen erős lesz az éhség, vagy hogy mit kell majd megtennie a csillapításáért. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezúttal csak egy nyulat ölt meg.
   Az ősöreg tölgyfák alatt álldogált, és napfény ömlött végig göndör haján. Farmerben és pólóban Stefan Salvatore éppen úgy nézett ki, mint egy átlagos középiskolai tanuló.
 

  De nem volt az.
    Az erdő mélyére, ahol senki nem láthatta, táplálkozni ment. Most gondosan végignyalogatta az inyét és az ajkait, hogy egyetlen folt se maradjon rajtuk. Nem kockáztathatott. Ez az álruhásdi önmagában is éppen elég nehéz lesz.
     Egy pillanatra megint eltöprengett azon, hogy nem kellene-e az egészet feladnia. Lehet, hogy vissza kellene mennie Olaszországba, az előző búvőhelyére. Miért is hitte, hogy készen áll, hogy ismét csatlakozzon a napfény világához?
     De elege volt már abból, hogy az árnyak között kell élnie. Elege volt a sötétségből és azokból a dolgokból, amik a sötétségben léteznek. És leginkább a magányból.
    Nem tudta pontosan, miért éppen a virginiai Fell's Churchre esett a választása. Az ő mércéje szerint fiatal város volt; a legöregebb épületeit is csupán másfél évszázada húzták fel. A polgárháború emléke és szelleme azonban itt még mindig élt, éppoly valóságosan, mint a hipermarketek és a gyorsérrermek.
   Stefan tudta értékelni a múlt tiszteletét. Úgy gondolta, képes lesz majd megkedvelni Fell's Church népét. És talán – csak talán – a helyét is megtalálhatja közöttük.
    Persze teljesen soha nem fogják befogadni. Erre a gondolatra keserű mosolyra torzult a szája. Annál okosabb volt, hogy ebben reménykedjen. Soha nem lesz olyan hely, ahol otthon érezhetné magát, ahol tényleg önmaga lehetne.
   Hacsak úgy nem dönt, hogy az árnyakhoz akar tartozni...
    Elhessegette a gondolatot. Megtagadta a sötétséget; maga mögött hagyta az árnyakat. Kitörölte a hosszú éveket, és tiszta lappal indult ezen a szent napon.
    Stefan rájött, hogy még mindig a kezében tartja a nyulat. Gyengéden lefektette a barnatölgy avarágyra. Valahonnan messziről, túl messziről ahhoz, hogy emberi fülek felfogják, egy róka neszezését hallotta.
     Ide gyere, vadász testvér, gondolta szomorúan.Vár a reggelid.
   Miközben dzsekijét átvetette a vállán, észrevette a varjút, ami korábban megzavarta. Még mindig a tölgyfán pipiskedett, és mintha őt figyelte volna. Volt benne valami nem helyénvaló.
   Már majdnem elindított felé egy puhatolózó gondolatot, hogy megvizsgálja a madarat, de leállította magát. Emlékezz rá, mit ígértél, gondolta. Ne használd az Erőt, amennyiben nem feltétlenül szükséges. Amennyiben van más lehetőséged.
    Szinte hangtalanul haladt az avaron és a száraz ágakon át az erdő széle felé. Ott várta az autója. Egyszer visszanézett, és látta, hogy a varjú elhagyja az ágat, és leveti magát a nyúlra.
   Volt valami baljóslatú a mozdulatban, ahogy széttárta felette a szárnyát, valami baljóslatú és diadalittas. Stefan torka összeszorult, és majdnem visszament, hogy elzavarja a madarat. De végtére is, a madárnak éppen annyi joga van megenni, mint a rókának, mondta magában.
   Vagy neki.
   Ha újra találkozik vele, belenéz majd a gondolataiba, határozta el. De most elkapta a pillantását, és az állkapcsát megfeszítve végigsietett az erdőn. Nem akart elkésni a Robert E. Lee középiskolából.