Ready to Run (Larry - Befejezett)

Az álomnapló

Enyhe undorral léptem be a suliba péntek reggel. Azt az érzés, amit kezdetben érdekesnek véltem, akkora már megvetettem. Mikor Louis feltárta a világot előttem azzal, hogy elmondta kik valójában a szüleim, és ki vagyok én, látványosan minden ugyanolyan maradt, és mégis minden megváltozott. Rácsodálkoztam, hogy miért tűnik minden teljesen másnak. Viszont pár nappal később már a megszokott iskolai szagok, színek, arcok elidegenedtek tőlem. Nem éreztem olyannak magam, mint a többi körülöttem élő kamasz. Ők vagy tanultak, ha érdekelte őket milyen jegyeket szereznek, és ha nem, akkor egy JBL hangszóróval a kezükben üvöltették a zenét a folyosókon. Tegnap is ezt csinálták. Meg azelőtt. És az utóbbi évek minden egyes napján. Mennyi minden mást lehetne ez idő alatt művelni. Kezdtem megérteni, mit érez Louis, akkor amikor elmondhatja valakinek, hogy mivel kell együtt élnie. Minden vágyam az volt, hogy megosszam az összes emberrel aki nap mint nap körülöttem lebzsel, hogy mibe is keveredtem bele. De nem tehettem. Egyértelműen nem tehettem. Ott vonultam végig csupa korombeli között, akik a legnagyobb természetességgel csinálták azt, amit minden nap. Voltak köztük barátok, olyanok akiket csak látásból ismerek, és olyanok, akiket ugyan nap mint nap látok, fogalmam sincs kik. Senki nem tudott semmit. Jól tudtam, hogy soha nem is fognak. Addig ebben az egészben ez messze a legszarabb volt.

Az osztályteremben már automatikusan hátra néztem először. Megpillantottam Louist a szokásos helyén, a leghátsó sorban az egyik sarokban. Ő is észrevett és lelkesen integetni kezdett nekem, mire megindultam felé.

- Harry! - Kiabált rám egy hang, már amikor pont odaértem volna. A teremben mindenki felnézett abból amit csinált, rám, Louisra, és a szúrós tekintettel engem méregető Lénára. Akkor azt hittem vége. Léna bedühödik, elkezd velem veszekedni, mindenki előtt, és akkor már biztos, hogy nem tudnám tartani a szám. De szerencsére mi hármunk senkit nem érdekelt annyira. 2 másodperc után mindenki visszafordult a saját biztosan rohadt fontos teendőjéhez. Nagyot sóhajtottam és Léna felé vettem az irányt. - Hallod engem nem az zavar főleg, hogy azzal a sráccal lógsz, hanem hogy tuti titkolsz valamit, és nem mondod el mit. - Kérte rögtön számon rajtam a dolgokat, abban a pillanatban, hogy 1 lépésnyi távolságra kerültünk egymástól.

- Nem tudom miről beszélsz. - Csak azután jöttem rá milyen idióta vagyok, miután kimondtam. Ennél átlátszóbb szöveget...

- Jajj ne szórakozz velem, nem gondolod komolyan, hogy ezt beveszem.

- Tényleg nem titkolok semmit! - Emeltem fel védekezőn a kezeim. Mire Léna fejcsóválva sóhajtott, és leült. Pár perc múlva bejött a tanár, és megkezdődött a kémia. A tanárnő egy nagy dobozt hozott be a terembe, tel is tele kémcsövekkel, gyufákkal, kisebb tálcákkal, és más kémiai kísérletekre használatos tárgyakkal. Párosával mindenkinek kiosztott egy tálcán egy borszeszégőt, egy 2 kémcsőben különböző folyadékokat, egy kis doboz gyufát, egy üveg vizet, és homokot. Louisnak nem volt padtársa, így ő egyedül kapott egy tálcát. A tanárnő kérte, hogy a tankönyvben mindenki lapozzon a 127. Oldalra, és az ott lévő kísérletet csináljuk meg a kapott eszközökkel, majd készítsünk hozzá jegyzőkönyvet. Lénával nekiláttunk. Elolvastuk amit kell, majd szó nélkül elkezdtük dolgozni. Léna túl makacs volt, én pedig nem akartam tovább feszíteni a húrt.

- Rosszul tartod! - Szólalt meg végül, és kikapta a kezemből az egyik kémcsőt.

- Jól csináltam, nézd, itt van a képen! - Hirtelen szóltam vissza, a tanárnő ezért csendre intett, és tovább járkált a teremben.

- Látod, már ebben is veszekszel velem! - Támadott le Léna

- Én?? Én veszekszem veled?! Te sértődtél meg rám!