Ready to Run (Larry - Befejezett)

A mérleg két oldala

Reggel mindent olyan nagy hévvel csináltam, mint még soha. Végig minél hamarabb be akartam menni a suliba, amit aztán minél hamarabb be akartam fejezni, hogy elmehessek, és láthassam Louisékat. Nem nyomtam le a szundi gombot ezerszer, hogy "csak még egy kicsit" aludhassak, hanem az első ébresztésnél felkeltem, és megcsináltam azokat a rutin tevékenységeket, melyeket minden nap. Felöltöztem, fogat mostam, és csak gyorsan benyomtam egy pirítóst, mintha késésben lennék, és nem lenne időm rendesen reggelizni. Aztán már indultam volna, mikor azon kaptam magam, hogy még van egy csomó időm. Ez jó ha egy évben kétszer előfordul velem, de ezekben a ritka napokban mindig visszafekszem aludni. De aznap nem voltam fáradt. Viszont valami nem hagyta nyugodni a gondolataimat. Az amit tegnap Louiséknál láttam. Azok az állapotok. Akkor túlságosan el voltam foglalva az ott lévő eximialykkal, és a helység első benyomásával. De ha jobban visszagondolok, az ottani életkörülmények nem úgy voltak megteremtve, mintha az normális lenne. Hiszen szinte semmi nem volt ott. Fekvőhely gyanánt csupán pár szalmazsákot vagy szétroncsolódott matracokat használtak. Takarójuk jó hogy ha volt 2 vagy 3. Összesen egy darab hatalmas bőröndben tartottak minden nélkülözhetetlen tárgyat. Ruhákat, tartós ételeket és italokat, ami pár konzervben és újratöltött vizespalackokban merült ki, egy sok funkciós bicskát, térképet, spórolt pénzt, különböző fotókat és iratokat, amik eddig nyomoknak számítottak, és mindenkinek egy-két személyes tárgyát. Festéket, varrókészletet, plüssmacit, egy zsebórát, vagy éppen valamilyen ékszert. És ezeket mind megmutatták nekem előző nap. És még meséltek is róluk. De én akkor voltam olyan hülye hogy nem fogtam fel ez mennyivel kevesebb, mint egy normális háztartásban. Bűntudatom is lett, hogy nem merült fel bennem már tegnap, hogy segítsek nekik ilyen ügyben. Így reggel a hátralévő időmben felhalmoztam otthonról mindent ami jól jöhet nekik. Egy nagy Ikeás táskába pakoltam őket. Hálózsákot, kisebb párnákat, ételt, és higéniai cuccokat, mint például szappan, vagy dezodor. Így indultam el az iskolába. A saját zsákommal, meg egy hatalmas ikeás szatyorral, tele teljesen alap otthoni cuccokkal, amiknek a nagyja nekik mégsem volt meg. Hogy is lett volna? Nyilván nem tudtak sokkal több dolgot magukkal cipelni. Tudták hogy hosszú út áll előttük. Így csak a legfontosabb tárgyakat rakták össze. Valahol mindig elszállásolták magukat. Szereztek élelmet, ha elfogyott. Legtöbbször valamelyikőjük kiállt, és utcai mutatványokkal pénzt keresett. Ez legtöbbször Niall volt, aki gondolatolvasással lenyűgözte az embereket. De hogyha esetleg nem olyan helyen voltak, ahol bárki pénzt tudott volna adni nekik, akkor állatokra vadásztak, vagy növényeket ettek. Na erre mondják azt hogy a "jég hátán is megél". Elképesztő mennyire önállóan tudnak élni. Állításuk szerint, az, hogy évtizedeket éltek Jannel, nagyban rásegített a függetlenségükre. Mertem hinni ebben. De tárgyakat mégsem tudtak maguknak teremteni. És azok után, amit előző délután nekem produkáltak, az a legkevesebb, hogy viszek nekik pár cuccot otthonról.

A suliba érve beraktam a szekrényembe a nagy Ikeás táskát, majd már csak a hátizsákommal bementem a terembe. Körbenéztem, és megállapítottam, hogy Léna még nem érkezett meg. Lassan kifújtam a levegőt, mert tudtam, hogy a tegnapot meg kell majd magyaráznom neki, amire nyilván semmi jó háttérsztorit nem tudtam kitalálni, és ennek a beszélgetésnek az ideje akkor már vészesen közeledett. Már majdnem leültem a helyemre, mikor észrevettem valakit a terem végében, az egyik sarokban. Louis bújt el az osztálytársaim között, és éppen egy tankönyvet olvasott. Nagyon megörültem neki, viszont kicsit furcsálltam, hogy bejött az iskolába, mert már nem lenne muszáj bejárnia. Átgázolva a padok között megközelítettem, és megkocogtattam a vállát, mire felnézett a könyvből és elmosolyodott.

- Szia! - Köszönt

- Szia! Mit keresel itt? Már nem lenne muszáj itt lenned. - Tértem rögtön a lényegre.