Részletkérdés

𝐧𝐢𝐧𝐞

Görcsösen szorongattam a mellettem álló fiú karját. Körmeim belemélyesztettem bőrébe, amit bársony dzseki fedett. Szürke íriszeit rám emelte és bíztatóan elmosolyodott. A tömeg irányába indult, ahol öltönyös férfiak csevegtek egymással. Takarásukból egy fiatal lány kukucskált ki. Barna hajú párjához bújt, aki az arcára nyomott egy puszit, elszakítva a tekintetét a beszélgetőpartnereiről. A kísérőm őket vette célba. Lépteimet megszaporáztam, amennyire a kék magassarkúba bújtatott lábaim engedték. Ránk emelték tekintetüket és mosolyogva fogadták párosunkat.

-Sziasztok- köszöntem megilletődve, miközben körbepillantottam az apró társaságon. Ismerős arcokat is véltem felfedezni, azonban a többségük ismeretlen volt  számomra. Nem lepődtem meg ezen annyira, hiszen még mindig idegenek voltak számomra a motorsportban  megforduló befolyásos alakok és a benne tevékenykedők neve. 

-Pyry Salmela lennék.- mutatkozott be udvariasan, Pierre jobbján álló férfi.- Hallottam már ezt-azt rólad, Celeste- húzta mosolyra a száját. Én is ugyanígy tettem. Furcsa volt hallani, hogy a franci pilóta mesélt rólam valakinek, így túlságosan is le lehetett olvasni az arcomról a meglepődöttséget.

-Tényleg?- vontam fel a szemöldököm. Pierrere pillantottam, aki a beszélgetésünket hallgatta fél füllel. Próbált Charlesra koncentrálni, aki egy rendkívüli sztorival fogadta a fiút, azonban a neve hallatán, felénk szentelte inkább figyelmét, mintsem a bőszen mesélő fiúra.

-Meséltem, hogy te vagy George Russell jegyese és, hogy édesapád milyen nagylelkű a Williams csapattal- felelte, mielőtt Pyry bármit is mondhatott volna. A férfi bólintott, azonban rosszalló pillantásokat vetett a szőkésbarna fiúra.

-Nem is tudtam, hogy te is eljössz- lépett mellém Charlotte. A lány sugárzott a boldogságtól, ezzel jobb kedvre derítette a körülötte élő embereket. Akaratlanul mosolyra  kényszeríttetett jelenléte. Kedveltem a lányt, hiszen sosem ítélkezett felettem. Pontosan annyira elege volt a pletykákból, mint nekem. Ez volt az első olyan dolog, amit felfedeztem, hogy közös bennünk.

-Én sem, hogy te itt leszel.- Számomra is meglepő volt, hogy a lány itt van, méghozzá a barátjával. Nem gondoltam, hogy őket is lázba hozzá egy ilyen esemény.

-Mindig örülök a jelenlétednek, szóval csak pozitív volt a meglepődöttségem- vallotta be Charlotte.

-Kölcsönös az érzés- zártam karjaimba a lányt, aki viszonozta ölelésem.

-Ha megengeded Cha, elrabolnám a hölgyet, hiszen még nem látott semmit a kiállításból- ragadta meg a karomat Pierre, majd elhúzott a tömegtől. Alkaromtól egyre lejjebb vándoroltak ujjai, míg elérték kézfejem. Megsimította azt. Ujjai az enyéim köré fonódtak. Barna íriszeim az övéit keresték, azonban ő kerülte a tekintetem.

-Pierre- szólítottam meg a fiút halkan. Nem figyelt rám. Továbbra is a festmények között jártatta a tekintetét.- Pierre!- szólaltam meg hangosabban, már-már parancsoló stílusban, hogy végre hajlandó legyen a szemembe nézni.

-Igen?- pillantott rám furcsán, mint aki nem értette, hogy mi probléma lehetne.

-Ugye tudod, hogy ez nem helyes?- mutattam rá szabad kezemmel az összefonódott ujjainkra, amiket magunk mellett pihentettünk.

-Tudom, sajnálom!- engedte el a kezem.

-Szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád. Kedvellek, mint barát, de semmi több- utasítottam el a fiú közelségét.

-Sose szerettem volna, hogy ennél több legyen köztünk- nevetett fel kínosan. Különös érzés ragadott magával. Szavai rosszul estek, hiába kényszerítettem ki belőle ezt a mondatot. Közelében mindig furcsa érzés ragadott magával. El akartam utasítani, de minden porcikám ragaszkodott hozzá.