Fehér Holló

Prológus

A látóhatáron túl felbukkantak a nap első sugarai, végig száguldva az Alföld szinte végtelenbe nyúló pusztaságán. Korai volt még az óra, alig múlt valamivel hajnali négy, a távolból mégis a nappali élet hangjait hozta a szél. A nádifarkasok és rókák visításai lassan elnémúltak és átvették helyüket a pusztában igyekvő gulyások, azok gulyáinak és kutyáik hangjai. Bár a messzi pusztaságot még csak egy egy gémeskút és pár pásztortűz törte meg, poros mellékúton lovagló két férfi már tudta hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat a horizonton az első szarvasmarha csapat. Noha őket nem nagyon érdekelte, láttak már bőven eleget ehhez hasonlót. Ezen az éjszakán sem pihentek sokat, sürgős ügyben jártak el, így nem engedhették meg maguknak a hosszú órákra elnyúló alvást, hisz ha lehetett, még a napvilág előtt elakartak jutni Tiszafa falujába, tudván hogy az ottani uraság nem kifejezetten nappali egyén, sőt, ha tehette, nap közben ki sem tette a lábát nem hogy a birtokáról, de még a házából sem. Pont mint minden más éjszülött. A messzeségben feltűntek a falu körvonalai, hát egy utolsó vágtára fogták lovaikat, bár már az állatok minden igyekezete sem volt elég hogy időben a településre érjenek.
Nem messze a határtól, pár a földjeikre igyekvő parasztba botlottak, akik nagy csodálkozással pásztázták végig díszes fekete, ezüst mintákkal tarkított attila dolmányukat, a bal válukra vetett, oda szíjjal rögzített és belül acél láncinget rejtő mentét és az oldalukon függő ezüst veretekkel díszített szablya hüvelyét, ami magában többet ért talán mint az egész házuk.
-Adjon Isten bátyám! -Szólt le a megtermettebb, idősebbnek tűnő férfi a lóról, miután szorosra húzta annak kötőfékét. Bár kellő tisztelettel szólt, hangjából sugárzott hogy nem helybéli, de még csak nem is magyar. Ajkairól úgy gördültek le a szavak, ahogy csak egy osztrák tudta őket megformálni. -Tudja e merre találjuk Medgyesy gróf házát?
-Íppensígge' tudom, jó uram! Láttya ott a templom tornyát? Mennyenek arra! Aztán ha elírtík, fórdujjanak balra. Abba az utcába' a legszebb ház, nem lesz nehíz megösmerni.
-Köszönöm bátyám! Isten áldja önöket! -Bólintott feléjük és megindult a lovával, nyomában a fiatalabb másikkal.
-Várgyon! Csak nem inkvizítorok az urak? -Kiáltott utánuk egy másik földműves.
-De bizony azok vagyunk! -Fordult vissza az elől lovagló, amitől olyan örömmel és lelkesedés támad a kis csoportban, mintha csak azt közölték volna velük, idén mégegyszer lesz majd húsvét.
Valóban, nem volt nehéz megtalálni az úraság házát és valóban nem lehetett összekeverni egyik másik házzal sem a környéken. Bár nem egy kifejezett kastély volt, mint sok más magyar grófnak, így is kilógott a falu fehér mésszel borított egyszintes házai közül, az első ránézésre is hatalmas, kétemeletes ház, a kellemes halvány barna festéssel, hatalmas ablakaival és a gyönyörűen kidolgozott, faragott kapuval.
-Gondolom ez lesz az! -Mondta a férfi és leszállt a hátasáról, majd rögtön őt utánozva a fiú is. Leporolták magukat és az idősebb megsimogatta rövid, szőke szakállát, hogy biztos ami biztos alapon kellően jól álljon. -A beszédet csak bízd rám, Oliver. -Fordult hátra fiatal társához, aki bár a húszat sem töltötte még be, akinek még az ajka is alig pelyhedzett, de haja mégis olyan fehér volt mint egy fagyos hajnal a pusztában. Ő nem foglalkozott vele hogy mindene jól álljon, jobban szerette még a haját is kócosan hagyni, ha egy mód volt rá. Nem szólt, csak bólintott, ráhagyva a másikra a dolgot. Az már a kapunál állt és öklével párat az ajtóra ütött. A válasz nem váratott sokat magára. Hamarosan kitárult a bejárat és a túloldalán megjelent egy cseléd.
-Miben segíthetek az uraknak? -Kérdezte finoman meghajolva, tekintetét rajtuk tartva.
-A Rend inkvizítorai vagyunk. Medgyessy Géza grófhoz jöttünk meghívásra.
-Igen, az úr már várja önöket. Erre jöjjenek, kérem. -A két férfi követte befelé, majd miután kikötötték a lovakat az udvaron álló teknő mellé, beléptek a házba. Odabent kellemesen hűvös volt. Ami először feltűnt mindkettőnek, hogy leginkább a vörös színek dominálnak, beleértve a falakat, a terítőket, de még a függönyöket is. Második amit észrevettek, az a benti félhomály volt. Minden függöny összehúzva, a zsaluk bezárva az ablakok előtt. Minden fény ami megvilágította a szobát, az a néhány gyertya volt a falak mentén és az asztalokon. A cseléd bevezette őket a társalgóként szolgáló helyiségbe, ahol már egy férfi várta őket egy karosszékben üldögélve. Hasonló attila zubbonyban mint a két férfi, eltekintve az ezüst díszítésektől.
-Gróf uram, az urak a Rendtől jöttek!
-Engedelmével -vette át a szót az idősebb férfi - a nevem Ulrich Eisenberg ezredes, ő pedig a társam, Corvin Oliver. -A fiú nem reagálta túl, csak egy fejbiccentéssel válaszolt. Forrófejű tizenhét évesként, megvolt az a sajnálatos tulajdonsága hogy nem igazán állhatta az unalmas megbeszéléseket, a részletekbe végletekig menő eligazításokat. Inkább a terep volt ahol elemében érezte magát. Ahhoz viszont előbb ezeket kellett túlélni.
-Örvendek az uraknak! -Állt fel a székéből a házigazda és nyújtotta a kezét feléjük. -Medgyesy Géza gróf. Kérem, foglaljanak helyet! -Intett a dohányzó asztal túl oldalán álló fotelek felé. -Már nagyon vártuk önöket. Bort? -Amint kimondta már intett is a még mindig ott várakozó cselédnek, aki hamarosan már egy kancsóval a kezében tért vissza.
-Köszönöm, elfogadom! A fiú viszont nem kér! -Pillantott jelentőségteljesen Ulrich fiatalabb társára. Aki csak a szeme forgatásával reagált.
-Talán még túl fiatal? Hány éves, ha nem vagyok túl tolakodó?
-Elég idős hogy tudjon bánni a szablyával -Szólt közbe Ulrich, megakadályozva hogy Oliver bármi meggondolatlansággal sértse meg a grófot. Azok nem nagyon szerették az ilyesmit. - és tudja mitől döglik meg egy vendigo, hol kell megvágni egy ghoult hogy igazán fájjon neki és hogy mit tegyen ha az uraságnak szellemekkel akadt dolga. Egyszóval ugyanolyan inkvizítor mint bármelyik más kollégánk. A tökéletes ember a feladatra, amiről szeretnék többet hallani, ha nem baj!
-Hát persze! Ne haragudjon Corvin úr! -Ismételten kényelemben helyezte magát a karos székben, majd miután ő és Ulrich is kezébe kapott egy egy pohár bort, bele kezdett. -Tudják, Tiszafa, a falu mindig csendes hely volt. A népek jól kijöttek mindig egymással, legyen szó emberekről, vagy a hozzám hasonló éjszülöttekről. A két faj közti különbségek sosem jelentettek gondot errefelé. Aztán nem is olyan rég, nagyjából két hete, hírt kaptunk, hogy eltűnt egy egy jószág a környékről. Nem a legjobbkor, tenném hozzá. A tavalyi év szárazsága megviselte az állatállományt is és jónéhány példány végezte holtan. Mikor meghallottuk hogy valami elragadta őket, mi mind nádifarkasra, esetleg sima farkasra gondoltunk, hát néhány férfival kiültünk a határba éjszakánként, hátha ki tudunk lőni egy vagy két dögöt. Az első pár éjszakán semmi nem történt, semmi különöset nem láttunk. Aztán a harmadik éjjelen... -A kupa egy pillanatra megremegett a kezében ahogy magára erőltette az emlékek terhét. -Azok nem farkasok voltak uraim. De nem is földi lények, én mondom! Noha külsőre úgy néztek ki mint amazok, nem azok voltak. István, egy helyi gazda pillantotta meg őket először, ahogy a semmiből felbukkantak, majd mikor felhívta rá a figyelmünket, nem hittünk a szemünknek! Feketék voltak mint az éjszaka. Ahogy lépkedtek mögöttük mintha... Olyan volt mint a szilárd sötétség. Úgy csapódott le és gomolygott az a fekete köd mögöttük, mint ahogy a sima köd leereszkedik a határban hajnalonként. A legszörnyűbb viszont a pofájuk volt. Mintha bőr sem lett volna az álkapcsukon, csak a puszta csont. És azok a szemek... oly' vörösben izzottak mintha a pokol tüze égett volna bennük. Parancsot adtam hát az embereknek és tüzeltünk! A legtöbb emberem volt huszár, aki tizenkét éve Világost is megjárta. Mégis, tudják mennyit sikerült eltalálnunk? Egyet sem! Vagy ha igen, a golyó egyszerűen átrepült rajtuk, semmire nem volt jó, csak hogy felbosszantsuk őket! Észrevettek minket és ránk rontottak. Mikor a második sorozat is hatástalannak bizonyult, futásnak eredtünk, de csak mint halottnak a csók, annyit ért az egész. Jóbarátom, a Kovács Máté, egy másik éjszülött, csak egy kicsikét volt lassabb a kelleténél, de máris ott voltak mögötte és az egyik elkapta a lába szárát, földre rántotta és vonszolni kezdte, közben tépte, marcangolta... Hát páran vissza fordultunk hogy segítünk. Én megtámadtam azt amelyik a Mátéval volt elfoglalva, a kompániám többi tagja pedig lefoglalta a többi dögöt. Először azt hittem a biztos halálba rohanok, aztán pofán vágtam a kardom gombjával. Tudja nem mertem a pengével csapni. Magam sosem voltam képzett kardforgató, leginkább csak díszként hordtam. Féltem hogy eltalálom nyomorult lábát és miattam sántul majd meg. Hanem akkor legnagyobb meglepetésemre, a gomb eltalálta, nem ment át rajta mint a lövedék. Hatalmasat koppant a dög pofáján. Az felüvöltött és elengedte Mátét. Inkább engem akart már. Felém vetette magát, de én két kézre fogtam a kardom, félre léptem és lecsaptam! -Miután újra bemutatta hogyan is sújtott le a lényre, hátra fordult és ismét intett az inasnak. Az megint eltűnt, a gróf pedig folytatta. -Bár sajnos megölnöm nem sikerült, ahhoz pontatlan volt a csapás. Ellenben ezt sikerült lemetszenem róla! -Az inas visszatért és egy ruhába csavart tárgyat fektetett le az asztalra. A gróf intett Ulrichnak hogy nyugodtan csomagolja ki. A férfi nem is vacakolt, nyúlt is az asztal felé. Óvatosan lehajtogatta a ruhát a valamiről, majd elállt a lélegzete mikor meglátta mi is az. Egy élettelen fekete macs pihent az asztalon, a hozzá tartozó lábszárral együtt. Első ránézésre olyan volt mintha máris oszlásnak indult volna, tekintve hogy nagyjából a felétől lefelé semmi hús nem borította, csak a puszta csont pihent a kendőn. Azonban a két inkvizítor tudta hogy az bizony nem az oszlás miatt néz így ki, ilyen volt az világéletében. Ki tudja miféle istentelen varázslat bírhatta mozgásra a tagot egykoron. -Mondanom sem kell, nem örült neki. -A gróf ismét átvette a szót. -Azonban akkor felbukkant a nap és mint akikre forró kátrányt öntöttek volna, szűkölve, vonyítva, farkukat behúzva fordultak sarkon és tűntek el a semmibe... Azóta legalább nappal ki merjük tenni a lábunkat a házunkból. De vannak köztük akiknek a megélhetése a jószágokon múlik, akik egész nyáron, éjjel nappal kint kell hogy legyenek a gulyával, vagy a nyájakkal. Őket nem tudom megvédeni, ezért is fordultam a Rendhez. Mindezek mellett... A fiam, Géza, nem tudta nyugton ülve elnézni a dögök pusztítását. Pár nappal ezelőtt kirontott a házból, azt üvöltözve hogy tudja ki a felelős mindezért és most meg fog fizetni érte. De azóta őt sem láttuk... Félek hogy esetleg valahol a pusztában fekszik holtan és ez a félelem lassan felőröl. Szeretném ha őt is megtalálnák. Ha él, kérem hozzák haza. Ha nem... Tudassák velem. -Miután befejezte a történetet, pár másodperc nyomasztó csend ült a szobára.
-Köszönöm hogy mindezt elmondta. Ötletem mindenesetre már van, mégis mivel állhatunk szemben, de azt kell mondjam -Pillantott az asztalon heverő végtagra. -Egyik rosszabb mint a másik. Viszont az valamennyire megnyugtat, hogy éjjeli ragadozókról beszélünk, szóval most egy darabig nem kell félni támadástól. Szeretnék még a mai nap beszélni az ön Máté barátjával. Majd az alkonyati órákban, addig nem szeretném zargatni, lévén hogy éjszülöttről van szó. Addig pedig ha megbocsát, szeretnénk mi is lepihenni egy kicsit. Tudja egész éjszaka lovagoltunk, hogy az uraságod se kelljen napközben zargatni.
-De hát a fiam...
-Higgyen nekem. Ezek a dögök nem ejtenek túszokat. Ha berontott a fészkükbe és eddig nem jött haza, nem hiszem hogy túlélhette. Ha pedig tévedek és túlélte, bizonyára valaki megtalálta és mint sebesült, befogadta. Ez esetben pedig ismét nem kell kapkodni. -Ulrich látta ahogy a gróf halántékán egy ér lassan kidülled és lüktetni kezd, ezzel együtt pedig az arca is egyre inkább a szobához illő színt kezdett felvenni. De a végén csak vett egy mély levegőt és bólintott.
-Talán igaza van. Bocsásson meg, ön a szakértő ezen a téren. Természetesen Antal megmutatja a hol tudnak lepihenni.
-Köszönjük! Oliver, kérlek hozd a lábat!
Antal, a cseléd bevezette a két inkvizítort a vendégszobába, ahol már egy egy bevetett ágy fogadta őket. Olyan kényelem, amitől a napokban már elszoktak.
-Ha tudtam volna hogy fel akarja idegesíteni, akár én is beszélhettem volna. -Szólalt meg a fiatal Oliver, ahogy elvagódott az egyik ágyon. -Az nekem is megy.
-Ooh, tudom én azt jól, drága fiam! Viszont nem szeretem ha egy civil akarja megmondani mit és mikor csináljak, még akkor sem ha ő a megbízó. Főleg nem szeretem ha egy civil inkvizítort akar játszani és a maga kezébe veszi a dolgot. Nem játékból alapították a rendünket, hanem pont az ilyen esetekre. Mindegy, ne is törődj vele. -Levetette a zekéjét és az ingjét, fedetlenül hagyva ezer csata hegév borított, kora ellenére is szépen karbantartott felsőtestét, majd ő is kényelemben helyezte magát a saját ágyán. -Egyébként ha hamarabb felébrednél, mint én... Pite nyeregtáskájában találsz egy tucat kis zsákot, bennük egy egy kővel. Lovagolj körbe a falu határában és helyezd ki őket. Lógasd ki egy egy fára, vagy falra. Biztos ami biztos, nem engedjük hogy egy dög is betegye a lábát a faluba! -Olivernek annyira nem tetszett hogy megint övé a lótifuti munka, amiben semmi izgalom, nyomozás, csak csupa olyan amit bármelyik juhász vagy földműves is eltudott volna végezni. De inkább nem ellenkezett, csak bólintott magában.
-Egyébként mit gondol, mivel állunk szemben? -Választ már nem kapott a kérdésre, helyette csak Ulrich egyenletes, mély horkolása válaszolt. Bele törődve hogy választ már nem kap, a fal felé fordult és pár pillanat múlva már ő is aludt.