Fehér Holló

Első fejezet (3/3)

A nap amikor elkezdődött

Anna csak jóval később ért haza, hiszen az ő útja előbb a Rendhez vezetett, mielőtt szabaddá tehette volna magát a nap hátralévő részére. Már este tíz is jóval elmúlt, mikor belépett a kis külvárosi háza bejáratán. Szerette ezt a környéket, kifejezetten csendes volt és a kis erdős sáv a házak mögött furcsa mód romantikussá és vadregényessé tette, főleg így ősszel. Bár az erdőt, a kert végében jelenleg nem volt gusztusa látni sem, tekintve hogy az egész eddigi estéjét a fák között töltötte. Csak levetette az egyenruháját és gondosan a külön annak kihelyezett szögre akasztotta, majd nekilátott vizet forralni az esti mosakodáshoz. Csak bámult maga elé, miközben várta hogy a kis sparhelten az edényben a víz melegedni kezdjen. Elkalandoztak a gondolatai és lélekben ismét abban a szörnyű viskóban járt, az erdő mélyén és újra ott térdelt a maradványok mellett.
  -Most örül? -Kérdezte ismét a felettese. Pont mikor a lány észrevett valami fénylőt az egyik áldozat görcsösen összeszorult ujjai között. A kézfej szinte darabokra hullott, ahogy megfogta amit a szebb napokat megért nő szorongatott és kihúzta az ujjai közül, csak hogy egyenruhája zsebébe rejtse, mielőtt Oliver megláthatta volna.
  -Sajnálom... -Végre sikerült kizökkenjen a gondolataiból. Odalépett a falon lógó zubbonyhoz és a zsebéből kivette amit talált. Egy vékony aranylánc, arany kereszttel a végén, a medál hátulján pedig egy monogram: Sz. A. Mint Széchenyi Anna. Jól ismerte, hisz az övé volt.

  -Tudom hogy itt vagy, Gábor... -A szomszéd szoba árnyékba vesző sarkában egy alak kezdett mozgolódni és a fényre érve feltárultak a lány szeme előtt szerelmének ismerős vonásai. Ott állt a maga közel százkilencven centis magasságával, széles vállaival és éjsötét szemével, amik szinte már könnybe lábadtak.
  -Anna... Annyira örülök! -Egy ugrással a lány mellett termett és karjának szoros, ám egyszerre gyengéd ölelésében zárta. 
-Nem is tudom mikor láttalak utoljára! -Karjai ölelésében azonban nem kapott választ. Sőt, a lány csak némán állt és nézte a férfit, felé fordulva. -Mi a baj? -Kérdezte Gábor kicsit eltávolodva, de még mindig a lány vállain pihentetve kezeit. -Tán már nem is örülsz nekem? -Anna a szemébe nézett és próbálta hangjában leplezni a lelkét átható szomorúságot. Igyekezett olyan higgadt és rideg maradni, amennyire csak tudott.
  -Beszélnünk kell! -Kinyitotta addig zárt öklét és megmutatta neki a nyakláncot, amely születése óta a lány tulajdona volt és amit ő maga ajándékozott a férfinak, szerelme jeléül, mikor első együtt töltött hónapjukat ünnepelték. -Hol hagytad el? És kérlek kímélj meg a hazugságoktól! -Az férfi válasz helyett csak behunyta a szemét és egy mélyére sóhajtott, elengedve a lány vállait. -Mikor történt? Mikor lettél...
  -Halott? Vámpír? Sokkal több mint ember? -Az arrogancia ami a hangjából sugárzott nőttön nőtt minden minden egyes szóval, ami elhagyta az ajkait. -Nagyjából két hónapja, de hidd el, jó okom volt rá...
  -És az első dolgod az volt hogy mészárolni kezdj? -Tört ki Annából a harag.
  -Nem... Először próbáltam ellenállni... De ez a hatalom, ez az erő... Egyszerűen semmihez nem fogható. Az egész világ a lábaim előtt hever, nincs az az inkvizítor, aki megállíthatna! Még Egrynek sem ment... -A lány kirántotta a még oldalán lógó kardot és a férfi mellkasát végig vágva, annak torkához szegezte
-Én azért megpróbálom! -Gábor szeme egy pillanatra kikerekedett a meglepetéstől, hisz nem pont ilyen üdvözlésre számított, a hetek óta nem látott kedvesétől
-Remek inkvizítor vagy. Kötelességtudó minden előtt, olyan akit a Rend álszent vezetői meg sem érdemelnek. De mindketten tudjuk, hogy nem tudnál megölni! -Anna összeszorított fogai között kiszűrődő csikorgást tisztán hallani lehetett. Érezte ahogy keblében a szíve egyre hevesebben zakatol, mintha csak ki akarna törni csont börtönéből. Lassan elvesztette uralmát a végtagjai felett, ahogy térdei remegni kezdtek, karja elgyengült és pár óráknak tűnő másodperc után, kardja hangos koppanással a padlóra zuhant, a lány pedig mellé, hangos zokogásban törve ki. -Ugyan... -Lépett mögé Gábor és mint aki csak vigasztalni akarja, gyengéden ismét a vállaira tette kezeit. -Tudod hogy én sem tudnálak bántani és tudom hogy szeretsz. Milyen lenne -Félretürte párja nyakát eltakaró hajzuhatagát és megsimogatta a nyakát. -ha ez a szerelem tényleg örökké tartana...? -Fogai lassan megindultak szerelme lüktető verőere felé. Érezte a teste melegét, szíve minden dobbanását, amelynek ritmusára szinte táncolni lehetett volna és szinte már a friss vér édes ízét a szájában. Anna megbénult. Legszívesebben ellenkezni akart volna, védekezni, kiabálni, de egyetlen tagja sem engedelmeskedett neki. Csak térdelt ott, mint aki sóbálvánnyá vált, nyakán a férfi leheletével és a feje fölött Damoklész kardjaként lebegő öröklét ígéretével.