Fehér Holló

Második fejezet (2/3)

Hamarosan ismét az oldalán sétált, immáron a lámpás nélkül szinte teljes sötétségben, csak a hold jóságában reménykedve, hogy majd utat mutat nekik.
-Hova megyünk, őrnagy úr?
-Ha a szállásunkra gondol, akkor oda, abba a házba. -Kinyújtotta ujját a távolba mutatva. A lány hirtelen nem tudta követni hova mutat, majd amikor megértette, az álla is leesett. Corvin ujja a falun kívülre mutatott, egy kisebb domb tetején álló építményre. Enyhe kifejezés és egyben sértés lett volna közönséges háznak nevezni, hiszen a közelébe sem érhetett egy sima ház. Ez egy kastély volt, a maga három emeletével és hatalmas elterjedéséből ítélve. Legalábbis ezt sikerült leszűrni a sűrű ködön átszűrődő fényekből, mely mind egy egy ablakhoz tartoztak.
-Az egy kastély? -tört ki belőle félhangosan a kérdés, de pont elég hangosan ahhoz hogy Oliver is meghallja.
-Ahogy mondja kisasszony, az ott a Hollóvár. A családom évszázados birtoka.... Tulajdonképpen az egész falu a család birtoka. Nem mondtam még? -Tette fel látva a meglepetést a lány arcán. -A Corvin család volt mindig is Hollódomb hűbérura. Ez annyiban változott hogy jobbágy már alig van a falu lakói között, de szerencsére így is roppant mód szeretik a családot, hát hűségesek.... Még ha néha felröppennek olyan pletykák, hogy a drága báró úr szűz lányokat rabol el, hogy aztán végezzen velük.
-És ebből mennyi igaz?
-Kisasszony, ha szüzeket ölnék, felteszem már Ön sem élne, nem igaz...? De mindenek előtt ide jövünk. -Mutatott egy nagyobb épületre a kis falusi házak között. A legtöbb építménnyel ellentétben ennek az ablakain fény áradt ki a sűrű sötétségbe és bentről hangos énekszó, kacagás szűrődött ki, mintha nem is tudnák mekkora veszélyben voltak még öt perccel ezelőtt. -Szeretnék pár kérdést feltenni a helyieknek, erre pedig mi lenne jobb hely a kocsmánál? De figyelmeztetem, óvatosan a szavakkal. A bent lévőknek a fele sem ember, ha jól sejtem. -Benyitott a helyiségbe és előre engedte a lányt, kezével intve felé. A bent ülő nagyjából húsz ember tekintete mind az ajtóra szegeződött, hát még amikor Anna megszólalt, kicsit hangosabban a kelleténél.
-Ezek vámpírok?? -Az őket pásztázó tömeg arcáról immáron haragot és felháborodotságot is le tudott olvasni Corvin, hát jobb volt minél előbb tisztázni a dolgokat.
-Nevemre mondom!- förmedt rá Annára majd hangosan mondta a tömeg felé. -Kérem nézzék el társam modortalanságát! Bár öltözete másról árulkodik, még nem volt dolga „Éjszülöttekkel”. Jószándékunk jeléül, igyanak még egyet az én számlámra! -A tömeg arca azon nyomban felderült, éltették az idegent egymást túlkiabálva, majd mindenki visszatért a megkezdett dalához, történetéhez, söréhez, Oliver pedig odasúgta a lánynak miközben elindultak a pulthoz. -Mondtam hogy óvatosan a szavakkal! Ezek érzékeny népek, nem szeretik a vámpír kifejezést! Szép jó estét barátom! –Mondta a csaposnak a pultra támaszkodva. Akkor ez a jónépnek és egy egy sört nekünk is. –Egy kis zsáknyi forintot rakott a pultra, nem is törődve Anna fejrázásával amibe a sör hallatán kezdett. –És kérem, meséljen egy ilyen nagylelkű vendégnek, mi folyik a faluban? Miért van ilyen rossz állapotban minden és hol vannak a katonák, akiknek a népet kellene védeni? –A csapos komótosan kiszolgállta őket, eltette a zsákot és ő is a pultra támaszkodott mielőtt bele kezdett.
-Tudja jóuram, sok jót sajnos nem tudok mondani. Az uraság az adókat az egekbe emelte, lassan ott tartunk hogy néhányan alíg tudnak megélni, csupán egyik napról a másikra. A falu fenntartására pedig már pénz sem maradt. Biztosan látta kend a vasútunk milyen állapotban van és ez még semmi a falun belüli állapotokhoz képest. Omladozó falak, lyukas tetők, éhező nép. Mindezalatt Corvin báró odafönn Hollóvárban a legjobb falatokon él, naponta más szajha érkezik hozzá az ország különböző részéről, hogy őt meg a zsoldosokat szórakoztassa, akik ahelyett hogy a népet védenék, mint ahogy kend uram is mondta, egész nap részegen fetrengenek a kastély valamelyik szobájában.... Hát igen, minden jobb volt mikor Zsolt urunk még élt.
-Hmmm... Igen, abban biztos vagyok. –Corvin nagyot húzott a kupájából és elgondolkozott a hallottakon. Volt is min. Amiket a csapos leírt, egyáltalán nem az ő szeretett falujára emlékeztetet, ahol az egész gyermekkorát töltötte,arra a gyarapodó és virágzó falura, ami egykoron volt. Ez ellen tenni kellett.
-És mi szél hozta a kegyes inkvizítor urat a mi kis falunkba? Csak nem az egyik vendég fejét szeretnék?
-Hogy? Dehogy! Emberemlékezet óta nem történt erre támadás. Tudja úton vagyok hazafele, Hollóvárba. A nevem Corvin Oliver. –A helyiségben egy pillanat alatt néma csend lett ahogy Oliver kimondta a nevét. Ismét szúrós szemek szegeződtek rá, mint mikor beléptek. Ezúttal azonban már a potya kör sem segíthetett volna. Ahogy a férfi egy egy rászegeződő szembe pillatott, mindben olyan harag gyúlt a pillanat tört része alatt, mintha csak az illető drága édesanyját szidta volna, vagy legalábbis mintha a Teremtőt merészelte volna a szájára venni. –Most mi történik?
-Nézze kend, mi itt istenfélő emberek vagyunk, de ekkora szentségtörést mi sem tűrünk.  –förmedt rá a csapos- Mindenki tudja hogy a Fehér holló évekkel ezelőtt meghalt és nem tűrjük hogy bárki bemocskolja a nevét! Szóval jobb ha most rögtön elkotródik a falu környékéről is, mert a jelenlévők könnyen kicsipkézik a bundáját ezért. –Olivernek több sem kellett hogy kinyíljon a bicska a zsebében, máris a kardja után nyúlt .
-Lehet pró...
-Megyünk, persze megyünk. Igaz, őrnagy? –Anna finoman elkapta a karját és megpróbálta kifelé rángatni. –Ártatlanokkal nem szállunk szembe és fegyvere sincs! –Suttogta oda neki. Igaza volt és ezt Oliver is belátta. Nem tehetett mást, sóhajtott egy hatalmasat és kiviharzott a lány után az utcára, de még mielőtt ki ment volna, nemtetszését kifejezve hangosan becsapta maga után az ajtót, úgy hogy az összes ablak is beleremegett.
- Mi a didergős hétménkű ütött ezekbe az ostoba parasztokba?? -dühöngött magából kikelve megfeledkezve mindenféle jómodorról, ami egyébként jellemezte, miközben elindult a távolban álló kastély felé. –Mi az hogy a Fehér holló halott? Tudnék róla ha meghaltam volna, hogy száradna le az összes fa..
-Őrnagy! Biztosan félreértés történt. Gondoljuk át higgadtan!
-Te ott! –Kiabált egy gyengécske rekedt hang az inkvizítorom felé az egyik kapualjból –Gyere ide no, hadd beszíljek veled! –Oliver meglepődött egy pillanatra, ami az arcán is meglátszott, de szerencsére sikerült már annyira lenyugodni hogy higgadtan tudja kezelni a dolgot, hát elindult az ismeretlen felé.
-Mit akar öregapám? –Kérdezte mikor odaért hozzá. Az azonban nem szólt semmit, csak felnézett rá és a hüvelyk, illetve a többi négy ujja közé szorította az arcát. Furcsa és kellemetlen érzés volt számára, ahogy azok a hideg és csontos ujjak közre szorították. – Mégis mi...? –Az öreg azonban válaszra sem méltatta, csak tovább fürkészte az arcát, négyzet miliről négyzetmilire haladva még vagy egy percig, miközben Annát már szinte felőrölték a kétségek hogy mégis mit kellene most csinálnia, hisz ártatlannal nem harcolhat. Bár nem úgy tűnt mint aki ártani akarna a őrnagyának. Az öreg közben megelégelte az arca szemléletét. Elkapta a fiú alkarját és felrántotta zubbonya ujját, ami alól egyhangúan lendült alá az édesanyja ezüst keresztje, ami láttán az idős férfi arca furca mosolyra görbült.
-Hát igaz...  A szeme pont mint Zsolt uramé, ez pedig Petra kisasszony medálja. Annyira örülök hogy látom fiatalúr! –Oliver csak most fogta fel ki is az öreg, ám amikor eljutott az agyáig, minden haragja egy pillanat alatt tovaszállt, átadva szívében a helyét a szinte korlátlan örömnek.
-János? János, tényleg te vagy az? –Ki kapta alkarját az öreg kezéből, csak hogy azon nyomban magához szoríthassa, úgy ahogy azt egy rég nem látott, kedves ismerőssel tenné az ember. –El sem hiszem! Elnézést, János, ő az új társam, Széchenyi Anna, Anna, ő itt Nagy János, a családom hű komornyikja.
-Örülök kisasszony! De csak vótam... Sok minden megváltozott amióta elment a fiatalúr. Gyüjjenek bejjebb! Maradjanak itt éccakára, aztán válaszolok minden kérdésire.
Jobb ötlet nem lévén, követték a bicegő öregurat, be a hosszú, hátrafele elnyúló parasztházába. Odabent, a nádfedél alatt kellemes meleget adott már a konyha oldalában domborodó kemence, ami éppen elég volt hogy bemelegítse azt a két szobát, amik összesen a házat alkották. Szép és rendezett ház volt, a körülményekhez képest szépen rendben tartva. Bár minden berendezését egy ágy, egy szekrény meg egy kis asztal alkotta, ami körül kényelmesen elhelyezkedtek mindhárman, pár gyertya meleg fényénél. Oliver jobbnak látta nem kertelni, rögtön bele vágott a közepébe.
-Mi folyik itt János? Mi történt amióta elmentem?
-Tuggya Fiatalúr... Mikor ön, immáron lassan tíz íve itt hagyta a falunkat és minket rábízott Károly urunkra, még minden jó volt...
-Károly? –Vágott közbe Anna.
-Corvin Károly. Apai ági unokatestvérem. Valóban, rábíztam a falut. De kérlek folytasd János.
-Szóval tíz íve –sóhajtott az öreg- pár évig minden jól ment. Aztán úgy nagyjábó’ két évire reá, hír jött Bécső’, miszerint a fiatalúr, a Fehír holló halott. Gondúhattya mekkora vót a gyász a faluba. Magam is gyászótam egíszen a mai napig, amíg nem hallottam az üvőtözéseket a kocsmábú. De nem ez a línyeg. Szóval úgy tudtuk meghótt. Károly urunk felkíszített bennünket hogy biztos lesznek csalók akik önnek próbálják kiadni magukat. Asszonta az ilyeneknek ne higgyünk, hisz ő a saját kít szemive’ látta a fiatalúr testít. A java rísze azoban csak ezután kezdődött! Az unokatestvíre lassan egyre fejjeb eme’te az adót, jelenleg immár az akkori közel háromszorosa! A vídelmünkkel pedig semmit nem törődik. Níhány íjszülött ís ember összefogott hogy majd ők biza megvídenek minket íjjelente a lidírcektű, de immáron szinte mind megtírt a teremtőhö', pont a lidírcek miatt… De hát mit is várhatunk ha vasvelláva' meg kaszáva' próbátak minket megvídeni….. Eközbe, a kastély rígi népit, minden szógát elküldött az uraság és újakat hozatott, akik őtet szógája.... Hát itten tartunk. Az ílet egyre nehezebb. Vagy ránk fog dülni a saját házunk, vagy egy bestia fogyaszt e’ minket vacsorára... –Mire befejezte, Oliver úgy érezte szétveti a düh, szinte már közel állt ahhoz hogy felrobbanjon. Ehelyett azonban csak lesújtott az asztal lapjára, hogy szinte bele roppant.
-Az az ostoba féreg. Megválogatott nyomorult kutyája. Ezért még a fejét veszem! –sziszegett a fogai között. -És ti ezt tűritek? Nem próbáltatok még ellenállni? Fellázadni?
-Nem úgy megy az ám fiatalúr! Az rebesgetik a nípek mifelínk, hogy a nagyurnak setít hatalom van a bírtokába'. Borzasztó hatalom, amive ha kell kiirtja az egísz falut egymaga! Mind embert, mind íjszülöttet... Ön, uram, talán jobban tudja eztet, mint bárki más.
-Ezek szerint ő is... -Fordult kíváncsian Oliverhez Anna. Az őrnagy eleinte nem szólt semmit, csak bámult kifelé a sötét ablakon, Hollóvár fényeit fürkészve a távolban, végül csak bólintott és azt mondta.
-Igen... Az az ostoba is vérfarkas... -Ökle olyan erővel szorult össze, hogy félő volt eltöri a saját ujjait dühében, mi több, Anna esküdni mert volna hogy már a csontok roppanását is hallja. -Egy másodrangú kis korcs, aki szégyent hozott nagyapánk és az apja nevére... Az én nevemre... Hogy lehettem annyira gyarló hogy rábíztam a falut? Anna! Holnap felmegyünk Hollóvárba és visszaveszem ami engem illet!
-Ha be tud jutni, fiatalúr! A kapuk íjje’ s nappa' láncra vannak zárva! Nem jut ott senki se be, se ki, csak mikor az uraság úgy dönt, hogy kilovagol, vagy amikor azok az örömlányok gyünnek hozzája!
-Az miatt ne aggódj János! Megvannak a módszereim, hisz egész gyerekkoromat ott töltöttem…! De ha megbocsátotok, ideje nyugovóra térnem! -Eddig is sokáig bírta ébren, hisz mióta a vonatról leszálltak már az álmosság ellen küzdött. Bár az a néhány adrenalin fröccs ami az utóbbi egy órában érte mind felélénkítette, de mind az csak egy egy pillanatig tartott és immáron az utolsónak is elmúlt a hatása. Pedig ha a holnapi nap a tervei szerint halad, szükség lesz bőven az energiájára.
-Várgyon fiatalúr, hadd vessem be az ágyat! -Ugrott fel János, olyan gyorsan ahogy csak öreg izületei engedték.
-Vesd be nyugodtan János, de ne nekem! Nekem tökéletes lesz a lóca, az ágyat pedig meghagyom a kedves hölgynek! -Intett Anna felé.
Húsz perc sem telt bele és Oliver már az igazak álmát aludta a lócán, egy díszvánkossal a feje alatt. Anna pedig, miután segített Jánosnak az ágyazásban, csak üldögélt az ágy szélén és kifele bámult az ablakon. Furcsa mód, őt teljesen elkerülte az álom. Minduntalan a nap eseményein járt az esze és azon, hogy lehetséges, hogy az eddig viszonylag nyugodtnak tartott élete egy időre a múlté lesz, ha továbbra is ilyenek várnak rá, mint a mai lidércek. Attól félt leginkább hogy mindez csak a kezdet és ennél sokkal rosszabbak is várnak rá. Valahol mélyen emésztették a kétségek, vajon jól tette e hogy eljött?
-Ivott e mán a kisasszony igazi angol teát? -János lépett oda mellé és egy gőzölgő fém pohárkát nyújtott át a lánynak, majd kényelembe helyezte magát az ággyal szemben álló széken és ölébe fektette viharvert, szebb napokat is látott sétabotját, amit mára már inkább támasztékként használt sem mint kiegészítőként. -Tuggya, egy barátom hozta még rígen Angliábó'. Én mondom önnek, nincs is ehhe' fogható!
  -Köszönöm János, nagyon kedves! -Vette át tőle és kortyolt lassan, óvatosan bele. Kénytelen volt megállapítani hogy az öregnek igaza volt. Sok féle teát ivott már odahaza Pesten, de ehhez hasonlót még nem volt alkalma.
-Mondja csak kedves, ríg óta ösmeri a fiatalurat? És hogy talákuztak?
-Nem igazán, ismerem rég, mindössze pár hete. -Mondta két korty között -A megismerkedésünk érdekesebb... Megölte a kedvesemet.
-Áááhhj... -Csóválta a fejét János -Csak nem íjszülött vót? -Anna csak némán bólintott – Nagyon sajnálom és fogadja őszinte ríszvítemet! És milyennek lássa a fiatalurat? Bár, ezek után gandulom ez balga kírdés. -Anna egy darabig nem is felelt, csak gondolkozott azon mit mondhatna. Közben néha az odakint alvó Oliverre pillantva.
-Nem is tudom... Magának való ember. Egy büszke nemes, aki tudja honnan jött és hova tart... Mindazonáltal, néha talán kicsit érzéketlen, goromba.
-Remekül látja kisasszony. Azonban nem mindig vót ám ilyen! Íletvidám kiskölök vót mindigis. Csak tudja, egy íjjelen vesztette el mindkít szülőjít! Sok bánat ez egyszerre egy alíg nyolc íves kisgyereknek! Utána nemsokka már olyanná vált, mint ahogy maga is leírta. Bár lehetséges, hogy immáron ez a valódi fiatalúr, de szerintem ez csak a páncélgya, amibe elbújhat a világ elű, hogy senki míg csak meg se sejthesse, milyen töríkeny is odabenn! De talán egy nap majd jön valaki, aki elű csalogatja abbó a páncélbú.
-Remélem így lesz. -Mosolygott Anna.
-Akárcsak ín, kisasszony! Na de ne is figyeljen erre a vínemberre! Magára hagyom, biztosan már szeretne aludni! -Átvette az üres poharat a lánytól és megindult kifelé, csak még mielőtt az ajtót becsukhatta volna, még halkan visszaszólt. -Jó íjt, kisasszony!
János nagyon ráhibázott, hisz Annát bár érdekelték az úr mondanivalói és álmos sem volt még, mégsem vágyott másra, csakhogy nyugovóra hajthassa a fejét és megpróbáljon aludni. Azonban addig még egy dolog volt hátra. Hát egy keveset még kotorászott a magával hozott bőröndben, majd miután megtalálta amit keresett, végre neki kezdhetett alváshoz készülni. Levetette hát magáról kényelmetlen csizmáját, zubbonyát és az alatta hordott inget a székre lógatta, ahol eddig János ült. Hamarosan csatlakozott hozzájuk az egyennadrágja, kicsit később pedig az atlétája is. Ahogy egy pillanatig ott állt szinte anyaszült meztelenül, olybá tűnt, méltó lett volna bármelyik reneszánsz nagymester számára, hogy róla mintázza meg magát Vénuszt. Egy kevéske holdfény szökkent be a függöny rései között, hogy egy pillanatra táncra kéljen kerek keblein, amelyek szinte maguk voltak a tökéletesség. Ez, közrejátszva gyengéd arcával és maga természetes, szűzies szépségével, szinte földöntúli bájt kölcsönöztek neki, amit keskeny dereka és kerek csípője mind de mind csak fokozott. Ám nem sokáig élvezhette a maga kis játékát a holdvilág és nem sokáig gyönyörködhetett eme ártatlan csodában a szoba sosem volt közönsége, hisz hamarosan már az előbb elő keresett kombiné pihent bájos keblein. Egy perc múlva már az ágyban feküdt, a dunyha meleg ölelése alatt és nem sokkal később már ő sem a mi világunkban járt, de szerencsére egy sokkal kellemesebb világban mint ahova a vonatról utazott.
Immáron jó ideje a fenséges nap uralta az égboltot, mire Anna megébredt, végre kipihenten, készen rá, bármilyen kihívást is hoz a nap. Kihívást, ami miatt még mindig aggódott, de Corvin szava neki parancs volt, hát mást nem tudott tenni. Ha ő azt mondta akkor ketten megrohamozzák a kastélyt és az utolsó emberig harcolnak. Rosszabb úgysem történhet. Hát kikelt az ágyból, magára öltötte az egyenruháját és elhagyta a szobát. Odakint, a konyha sokkal barátságosabbnak tűnt, a novemberi nap erőlködő fényében, mint előző éjszaka a gyertyák homályában. Csak János ücsörgött a tűzhely mellett, pillantását újra és újra az azon lévő kis fém edényre vetve, hát kellett neki pár másodperc, mire észrevette a nemrég felbukkant Annát.
-Jó reggelt kisasszony! Hogy teccett alunni? Esetleg parancsol kis kávít? -Meg sem várva hogy mit válaszol a lány, már intett is az asztal felé és öntötte neki az italt -Viszont be köll vallanom. -Kezdett bele nagy mosollyal az arcán, miközben elindult az asztal felé. -Enní biztosan ivott mán jobbat is! -Az öreg most sem tévedett sokat. Amint Anna nyelvéhez hozzáért a lőre, hirtelen minden izma egyszerre akart összerándulni, legszívesebben pedig azon nyomban visszaköpte volna a pohárba, de goromba sem akart lenni. Hát felvette a fapofát és leerőltette a maradékot a torkán.
-Inkább nagyon finom! -Próbált meg mosolyogni amennyire csak görcsbe rándult arcizmai engedték. -Nem tudja hol a őrnagy? -Kérdezte miután az utolsó csepp kávénak gúnyolt valami is eltűnt a pohara aljából.
-A fiatalúr? Mán vagy fél órája annak hogy hátra ment a kertbe'. Azóta nem láttam, de keresse csak meg ha szeretní!