Oreós csokit karácsonyra {BEFEJEZETT}

2.

- Na, itt vagyok -- hallottam, ahogy az ágyba huppan - Olyan kormosra égtek, mint nagyanyám elfeketedett lábkörmei.

Vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan.

- És mit csináltál vele? -- kérdezem, s közben törökülèsbe helyezkedtem. Az ölembe tettem a dobozos fagylaltomat, és egy pillanatra, amíg belekanalaztam a fagyiba, kikapcsoltam a mikrofont. Bárki bármit mond, a sajgó szívet csak a fagyi tudja enyhíteni.

- Mit csináltam volna? Kidobtam a gecibe -- röhögött fel, amitől én is nevetni kezdtem.

Ahogy végignéztem a szobában, a tekintetem megakadt a gardróbszekrényemen, pontosabban a tükörből visszanéző, vidám lányon. Hajam egy kócos kontyba fogva, Mickey egeres pizsamában ülve beszélgettem egy idegennel, akit pár perc alatt sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást.

- Mesélj magadról -- kérte, mire visszakapcsoltam a mikrofont.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mindenre.

- Oké. Szóval tudni kell rólam, hogy én nagyon édesszájú vagyok. Majdnem mindenféle csokit megeszem, de a legfőbb kedvencem az oreós csoki. Azt egyszerűen imádom! -- mondtam csillogó szemekkel. Még a nyál is összefutott a számban tőle.

- Nem vagy te véletlenül, Gombóc Artúr rokona? -- kérdezte visszatartott nevetéssel.

- Most hogy mondod, lehetséges -- válaszoltam mosolyogva - Te jössz, mesélj magadról!

- Ahogy hallhattad, egy igazi mesterszakács vagyok. Még sohasem panaszkodtak a főztömre. De ki tudja, lehet azért, mert meghaltak -- röhögött bele a telefonba.

- Adózzunk egy perc néma csenddel azon polgártársainknak, akik életüket vesztették Caspian Thompson főztje által -- mondtam komoly hangon, és Caspiannal megadva a kölcsönös tiszteletet, elhallgattunk. Csak a halk levegővételünket, és az óra ketyegèsèt lehetett hallani.

- Letelt már az egy perc? -- kérdezte harminc másodperc elteltével.

-- Kuss. Még nem! -- szóltam rá tettetett felháborodással.

- Ugye tudod, hogy igazából senkit sem nyírtam ki?

- Shhh. Meg van huszonöt másodperc.

- Zakkant -- hagyta rám végül.

- Te vagy a zakkant!

- Melyik városban élsz? -- kérdezte hirtelen, amitől meglepődtem.

- Camdenben. Te?

- Aztakurva! Az Charry Hilltől csak pár percnyire van -- kiáltott fel csodálkozva - Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk?

- Mármint most? -- kérdeztem vissza szapora szívveréssel.

- Ja. Miért ne?

- Ne vedd rossz néven, de nem is ismerlek -- vallottam be őszintén - Mármint tudom, hogy nem vagy egy elvetemült pszichopata...

- Biztos vagy te ebben?

- Egészen biztos -- nevettem el magam - Hisz Caspian, te meg egy muffint sem vagy képes időben kivenni a sütőből.

- Ezért a beszólásèrt most már el foglak rabolni -- suttogta alig hallhatóan, mire magamban jót szórakoztam rajta.

Bevallom őszintén, nem hittem volna, hogy egy idegennel való beszélgetés ennyire vicces tud lenni. Mint minden szülő, köztük az enyémek is azt mondogatták, hogy soha, semmilyen körülmények között, ne beszélgessek idegenekkel, merthogy sosem lehet tudni a valódi szándékukat. De mi van akkor, ha egy interneten megismert személlyel sokkal jobban érzem magam, mint azokkal a képmutató, magukat barátoknak nevezett energiavámpírokkal? Mi van akkor, ha a sors nem véletlenül küldte nekem Caspiant? Lehetséges, hogy valami terve lenne velem? Mindenképp ki kell derítenem.

- Benne vagyok.

- Akkor elrabolhatlak?

- Mi? Nem! A találkozásba egyeztem bele, te hülye.

- Szóval már becèzgetsz is? -- kérdezte flörtölős hangnemben, mire a szemem forgattam.

- Vèsd az eszedbe: 36 Whittman Ave!

- Mivel? Vésővel?

- Akkor félóra múlva -- mondtam visszatartott nevetéssel, majd kiléptem a hívásból.

A fülemben dobogó vérrel és szapora pulzussal bámultam magam elé. El se hiszem, hogy meg fogom tenni. Hogy az éjszaka közepén ki fogok szökni egy idegenhez. Mégis mikor lettem én ilyen? Vajon jól döntöttem, hogy vakon megbíztam Caspian Thompson-ban?