Oreós csokit karácsonyra {BEFEJEZETT}

3.

A gardróbszekrènyhez léptem, és szélesre tártam szárnyait. A rendetlenség közepette kihúztam egy vastag pulcsit és egy hozzá passzoló fekete farmert, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, majd kiosontam a nappaliba. Leakasztottam a fogasról a kabátomat, a nyakam köré tekertem bordó pomponos sálamat, fejemre húztam a sapkámat, legvégül pedig felvettem a csizmámat és a bejárati ajtó felé igyekeztem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Még most sem hiszem el, mire készülök. Bátorságot véve magamon, kinyitottam az ajtót, s kiléptem a hóesésbe. Egyszerűen varázslatos volt, ahogy a sűrűn hulló hópelyhek fehérre színezték a várost. Csak egy pici, hatszög alakú, fagyott csapadékról van szó, mégis igazi, szívből jövő örömet képes szerezni az embereknek.

Az elmèlkedèsemből egy mellettem lefékező autó szakított ki. Kinyílt a kocsi ajtaja, és Caspian szállt ki belőle. Kócos, éjfekete haja kilógott sapkájának pereme alól, amin meg-megcsillantak a hópelyhek. Kabátján nem húzta össze a cipzárt, így rálátásom nyílt az alatta lévő kapucnis pulóverère.

- Hadd találjam ki, a piros a kedvenc színed? -- lépett hozzám közelebb, miközben arcán ott virított a mosoly.

Bakancsa alatt halkan ropogott a hó.

Mintha egy gombóc keletkezett volna a torkomban, nem bírtam megszólalni.

- Öhmm... Nem -- nyögtem ki végre - Miért?

- Akkor miattam pirultál el ennyire? -- kérdezte szemtelenül vigyorogva, mire még levegőt venni is elfelejtettem.

Te jó ég! Miért reagálok így?

- Mi? Dehogy! Csak...Csak Rudolfot próbáltam utánozni. Tudod, a piros orrú rénszarvast -- nevettem fel kínosan.

- Nem szeretnél inkább a Mikulás lenni?

- Miért? -- dideregve a fejemre húztam a kapucnit.

- Mert akkor én lennék a Mikulás szánja, amire ráülhetnèl -- húzta pimasz mosolyra a száját. Több se kellett nekem. Felgyorsult lélegzettel, bugyuta arckifejezéssel és remegő lábakkal álltam előtte.

Caspian látszólag jól szórakozott rajtam, mert nevetés tört ki belőle.

- Na, mi van, elvitte a cica a nyelved? -- gúnyolódott, s közben a torkomat fedő sálamat az ujjai köré csavarta. Hirtelen felindulásból megpróbáltam kirúgni a lábát, mire ő a meglepődèstől megcsúszva egy hókupac felé kezdett dőlni. Szerencsétlensègemre Caspian elkapta a derekam és magával húzva, mintha csak egy lassított filmben lettünk volna, beleestünk a hóba. Pontosabban én rá. Zakatoló szívvel lassan felemeltem a fejemet a mellkasáról, és smaragdzöld íriszeibe néztem. Caspian pupillája kitágult, majd összehúzódott. Ívelt ajkait egy szempillantás alatt ellepték a jègkristályok.

- Neked kéne alattam lenned -- szólalt meg, mire észbe kaptam, és leszálltam róla. Gyomrom pingponglabda méretűre zsugorodott.

A járdára lépve leporoltam magamról a havat.

- Akkora hülye vagy!

- Valakinek annak is kell lennie -- nevetett fel, és az anyósülès ajtajához lépett - Szereted a fánkot?

- Szeretem -- motyogtam az orrom alatt, miközben beültem az ülésbe. Caspian megkerülve az autót, beült a volán mögé. Az autó fülkèjèt megtöltötte a fenyőillat, amitől a szám finoman, alig észrevehetően mosolyra húzódott. A kellemes illat eszembe juttatott egy számomra fontos emléket. Pár évvel ezelőtt anyáék nem értek rá, így hát a nagyszüleinkkel mentünk fenyőfát választani. Emlékszem, volt egy kis nézeteltérésünk a fa nagyságát illetően, de aztán közösen megegyeztünk egy közepes méretű fenyőben. Talán az volt az utolsó együtt töltött karácsonyunk.

- Olivia -- legyezte kezét az arcom előtt Caspian, mire az emlékkèpek elillantak.

Észre sem vettem, hogy megérkeztünk.

- Hm? -- kérdeztem, visszatérve a keserű valóságba.

- Minden rendben? -- nézett rám aggódó tekintettel.

- Persze -- erőltettem magamra egy mosolyt, holott belül ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ami az emlék hatására savkènt égette sebzett lelkemet.

Láttam Caspian tekintetében, hogy nem nagyon hitt nekem. Pár percig csak némán tanulmányozta borostyánszínű szemeimet, megpróbált belelátni a színvilág mögé és megfejteni a valódi érzéseimet. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokáig néznek, ezért hullámzó hassal a hóáztatta ablak felé kaptam a tekintetem. Caspian kiszállt az autóból, és halkan becsapta a kocsi ajtaját. Megkerülte a járművet, majd udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Ahogy kiléptem a dermesztő hidegbe, vacogni kezdtem. Arcomat, mintha tömérdek, pici jégdarabok borították volna be.

- Gyere, menjünk -- fogta meg a kezem, és a gyorsétterem felé igyekeztünk. Reagálni sem volt időm, mert egyik pillanatban még a szemembe hulló hópelyhekkel szenvedtem, a másikban pedig már bent voltunk az étteremben.

- Úristen, de meleg van! -- vettem le magamról a kabátomat.

A cukormázas helyiségben csábító fánk és a forrón gőzölgő kávé illata keveredett. Bármerre néztem, mindenhol mézes-mázos fánkcsodákat láttam. Nyáladzó szájjal bámultam a finomabbnál finomabb édes süteményeket, aztán egyszer csak megpillantottam... Csillogó szemekkel mutattam a fehércsokis mázzal bevont, oreo darabos édességre.

- Szexi az orrod, Rudolf -- mondta bujkáló mosollyal Caspian, mire odakaptam a kezem. Lehet, hogy nem kellett volna, ugyanis kicsípte a fagy.

- Jó estét! Két oreós fánkot és egy karamellás-tejszínhabos fánkot szeretnék, pillecukros forró csokival -- mosolygott az ott dolgozó lányra Caspian, majd miután leadta a rendelést, helyet foglaltunk.