Törökméz

Első fejezet - Rúzs, nadrág, napszemüveg, és Miric

A vonat hirtelen egy nagyot mordult, majd a kerekek forogni kezdtek, és a szerelvény már siklott is a síneken. A folyamatos zötyögés a legtöbb embert elaltatta, míg Szűcs Tildát csak egyenesen bosszantotta. Eszébe juttatta, hogy alig szokott utazni, és  egyszer sem járt külföldön. Sőt, még Budapesten sem. Életében most tette a legnagyobb útját, máris oda költözött -, legalábbis a kollégiumába. Ha már szülei az egészségügybe száműzték, a lehető legmesszebb kerüljön tőlük. Már ebből is látszott, Tilda nem egy átlagos, engedelmes lány.

Most, hogy az újdonsült egyenruhájával, és a szépen begöndörített hajával ült a vonat leghátsó, kis fülkéjében, lehetősége nyílt átgondolni, hogyan is jutott idáig, az új év hajnalán.

Az édesanyja szokás szerint mindent precízen ellenőrzött. A ruhákat, a cipőket, és a tisztálkodó szereket. Minden tizedik percben elsírta magát, majd ezt kiáltozta:

 - Jajj, az én drágám már is elhagy minket!

Persze erre Tilda csak megrántotta a vállát, majd kifutott az udvarra. A vályog kisház mögött a disznóól, és a tyúkól emelkedett, ami az egyetlen nyugalmas hely volt a Szűcs-házban, ahová a lány elbújhatott. Bebújt az állatok közé, majd könnybe lábadt szemekkel dúdolgatni kezdett, valami ismeretlen dalt.

 - Ó, szerintetek miért kell nekem ilyen szörnyű sorsa jutnom? - kérdezte az egyik malacot, akinek a jövőjében, csupán a vágóhídra menetel állt. - Igaz is, miket beszélek? Nálad, még mindig szerencsésebb vagyok...

Miután összeszedte magát, lassan felállt, majd visszasétált a ház elé, ahol már várta az apja, és a tengerkék zsiguli.

 - Kincsem nagyon vigyázz ám magadra! Szót fogadni a tanároknak, és a plebejusnak is! Aztán sokat találkozz ám az én drága testvérkémmel, ő majd vigyázni fog rád! Ne feledd, hogy a vonaton nálad legyen a jegy, ha jön a kalauz! - dorgálta meg a gyermekét utoljára, majd nagy nehezen eleresztette.

 - Anyuka nem fog bennem csalódni! Tessék csak megnyugodni, de ha jövök várjon ám finom topogóval! - búcsúzott el Tilda, egy kedves arcot magára húzva.

Végül sikerült elindulniuk, a kis autóval, amivel hamarosan meg is érkeztek a vonatállomásra. Az apa az út alatt kiosztotta a végsó tanácsokat, figyelmeztetéseket, majd kitessékelte az autóból.

A lánynak sikerült lebeszélnie a családfőt arról, hogy bekísérje, így egy szívélyes búcsú után gyorsan lépkedett a peronra.

A kikövezett úton rajta kívül senki sem volt a Gábor Áron egyenruhájában, ezért nem lelt útitársra, de ezt nem is bánta. Pár percen belül megérkezett a vonat, ami a legújabb kék MÁV-os kocsikból állt.

Ahogy a szerelvény lelassult, Tilda küzdeni kezdett a hatalmas bőrönddel, és a kicsi ajtóval. Addig tuszkolta a csomagot, míg valami meg nem reccsent.

 - A fene... - csúszott ki a száján.

 - Na de kisasszony! - lépett mögé udvariasan egy egyetemista diák. - Nem illik ilyet mondania - mormolta az ismeretlen öltönyös fiú, majd félkézzel felrakta a táskát a szerelvényre.

 - Köszönöm, de megoldottam volna! - vágott vissza a lány.

 - Hogy-hogy nem kísérték ki a szülei? - kérdezősködött a sötét barna hajú diák, majd élénk szemeit Tildára szegezte.

 - Egyedül is fel tudok szállni egy vonatra!

 - Nem úgy tűnik... - lépett félre az úriember. - Kellemes utat!

 - Magának is! - vonta meg a vállát a gimnazista, majd fellépett a kocsira. Végig sétált a vagonon, és a leghátsó, kis fülkébe lépett. Az üléseket barna bőr  borította, és a falakon műanyag fedés volt. Néhány mozdonyos kép is díszíttette a teret, de azok csupán a hatalmas rajongóknak tudtak szórakozást nyújtani.