Vadászélet

Megyek érted

A teret nyüzsgés töltötte be, s a csendet aggodalmas hangok verték fel.. 

-Loreley, fel kell kelned!- mondta Dean miközben éreztem, hogy az arcomat pofozgatja finoman, legalábbis ezek voltak az utolsó emlékeim, mielőtt elszállítottak a baleset helyszínéről..

Amikor kinyitottam résnyire a szemeim egy fakó kórházi szobában ébredtem, bár nem tudtam megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mit is kerestem ott, de pontosan tudtam, hogy a szemeim elé halványan táruló látvány barátságtalan és rideg. 
-Hol vagyok?- kérdeztem miközben óvatosan, erőtlenül ültem fel a kényelmesnek nem mondható, hófehér kórházi ágyamon. Meglepetten konstatáltam, hogy egy infúziós állvány állt az ágyam mellett, a kézfejemből pedig egy branűl állt ki, ami le volt tapasztva egy fehér színű sebtapasszal, min rajta volt a mai napi dátum és a bekötést végző nővér aláírása. 
-Hogyan kerültem ide? Mi történt velem?- kérdeztem miközben a fejem zsongott kegyetlenül, majd Sam elindult felkeresni a kezelőorvosomat. 

-Ha nem vagyok akkor melletted elüt egy autó, viszont ahogy a földre estünk beverted a fejed és elveszítetted a kapcsolatod a külvilággal...- mondta Dean, mire hitetlenül tekintettem rá, mintha legalább ónorvégul beszélne hozzám. 
-Hogyan történhetett meg mindez?- kérdeztem miközben a szobámba visszatért az orvosom egy nővérrel, aki kiküldte a fivéreimet a szobából, majd ahogyan az orvos vizsgálni kezdett ő a háta mögött állva dokumentálta minden egyes mondatát. Bevallom, hogy egy kicsit kellemetlenül érintett, amikor a szemeimbe világított a kislámpájával az orvos, de meg kellett bizonyosodnia arról, hogy nem szenvedtem el semmilyen agyi károsodást. Túlzás lenne azt mondanom, hogy jól vagyok, de azért a világ vége sem jött még el, hogy ennyire tutujgatni kelljen engem.

-Mondja kedves, tudja, hogy milyen hónapot írunk?- kérdezte tovább vizslatva engem.
-Május van, azt tudom, de hogy hányadika azt sajnos nem..- mondtam, hiszen annyira nem vertem be a fejem, hogy ne tudjam megmondani, hogy milyen hónapot is írunk.
-Agyalapi sérülést nem látok, a beteg tiszta tudatállapotú, időben és térben helyesen orientált..- mondta az orvos, amit a nővérke serényen írt is a dokumentációs lapra, a szemeiben pedig valamiféle megmagyarázhatatlan csillogást véltem látni amikor az orvos diktálta neki mindazt, amit le kell jegyeznie.. Biztos vagyok benne, hogy több van kettejük között, mint egyszerű munkakapcsolat..
-A következő kérdésem pedig az lenne, hogy meg-e tud állni a saját lábán? Egyáltalán érzi azokat?-  bombázott meg a kezelőorvosom a kérdéseivel, majd megpróbáltam a saját lábaimra állni.. 
-Menni fog ez, csak kissé kótyagos vagyok.. Most ébredtem fel..- mondtam magamat védve, majd elindultam bizonytalan léptekkel, de kettő után le kellett üljek, mivelhogy cseppet megszédültem. 
-Ez Ortostaticus Hypotensio..- jegyezte meg az orvos, mire amolyan "Akkor ezt most az én nyelvemen is, kérem" nézéssel tekintettem rá. 
-Néhány napig bent kell tartsam megfigyelésre, kisasszony..- mondta majd sarkon fordult és elindult ki a szobából az ápolónő kíséretében. 

Erősen gondolkodtam az ok okozatán, hogy miért történhetett meg ez velem? Annyira felmérgesedtem volna a hirtelen új információn, hogy kiszaladjak egy autó elé? De ez lehetetlen, hova tettem az eszemet olyankor? A gondolatmenetemből két pár cipő trappolása rántott vissza, majd felfigyeltem az ajtó felé, Sam és Dean úgy tértek vissza a kórházi szobámba, mintha Birodalmi Lépegetők lennének. 

-Mit mondott neked a kopasz majom amikor megvizsgált?- kérdezte Dean miközben leült az ágyam melletti fehér kis tehenész székre, meg kell mondjam, hogy igazán mulatságosan festett rajta. 
-Arról beszélt, hogy nincsen semmi baj az agyammal, de volt valami ortosta.... szóval valami hülyeségem, amikor felálltam a székről.. Tudod, amikor hirtelen felállsz és megszédülsz..- mondtam a mutató ujjamat magam elé tartva és úgy magyarázva, hogy a kezem folyamatosan mocorgott. 
-Azt hiszem, hogy tudom mire gondolsz..- mondta Sam, majd a szemeimbe nézett amolyan vizslató tekintettel, biztos vagyok benne, hogy a pupillámat figyelte, hogy mennyire szűk avagy tágult ki a fájdalomcsillapítóktól, amit az ütésemre kaptam, valószínűleg a kezeim is olyan lilák, mintha valaki jó istenesen megvert volna.. 
-Haza fogunk vinni, hogy velünk lehess.. Soha többé nem hagyunk magadra, Loreley, ezt megígérhetem neked..- mondta Dean, majd a szabad kezem után nyúlt s tartozta azt, mintha valami haldokló ember lennék. 
-Jól vagyok! Nem kell Ennyire aggódni értem, csak majdnem elütött egy tetves autó!- Csattantam fel egy kicsit dühösebben a kelleténél..
-Ülj vissza, kisasszony..- szólt rám erélyesen Dean, mire apám jutott eszembe, hogy ő sosem emelte rám a hangját úgy istenigazából
-Jó, visszaülök..- mondtam magamat teljesen megadva, majd magam elé bámulok méltatlankodva, mint aki még mindig nem akarja elhinni, hogy mi a szent isten történt az elmúlt napokban... Apa az elmúlt hetek alatt legyengült, majd szépen lassan meghalt, szinte a szemeim előtt fogyott el, majd távozott erről a szaros sárgolyóról. A temetés napján megérkezik két számomra idegen férfi, majd azt állítják, hogy én az elveszett testvérük vagyok, akit a biológiai apánk akart megóvni a Földünket fenyegető rossz dolgoktól.. 
-Tudd, hogy mindig érted megyek..- mondta ki Dean végül, mintha hallottam volna már valahol ezt a mondatot, bár nem tudom, hogy hol.. Mintha a tudatalattim azt játszaná, hogy mutat emlékeket a múltam darabkáiból, majd egyszer csak visszadob a valóságba, ami mostanában hideg és sivár, mint egy olyan ember szemszöge, aki nem lát színeket és nem szokott szépeket álmodni, csak lidérceket lát..  

Amiután a fivérem, -Vagy hogyan nevezzem nagyhirtelen ezt a férfit- elköszönt, majd a testvérével elhagyta a fényévekre sem kellemes küllemű kórházi szobát magam maradtam s a gondolataim, amik szinte szétnyomták a koponyámat, úgy cikáztak a fejemben és nem hagytak egyetlen egy pillanatra sem egyedül.. Vajon mit tehetnék? Maradjak a kisvárosi életemben, amit Bransonban tengetek avagy menjek el egy végtelennek ígérkező, soha véget nem érő és eget rengetően veszélyes kalandtúrára Sammel és Deannel, amikor azt sem tudom, hogy marad-e még életem azután? Erre aludnom kell egyet! 

                    Nem kellett sokat várni arra, hogy a szemhéjaimat a súlyuk lehúzza, majd egyre mély,                                                  egyre édesebb álomba szenderedjek félig ülő helyzetben...
                                                           Repdeső angyalkákat, gördülő fegyvereket! 

----------------------------------

Sziasztok!
 Tudom, hogy nem lett életem epizódja, de rettenetesen sokat gondolkodtam,  hogy hogyan kaphatna méltó lezárást ez a nyúlfarknyi rész! Remélem tetszik :) 


xXxAubermoxXx