MEGVÁLTOZNI

2. Fejezet - Lucille Lemarchal

-James! Most akkor jössz, vagy meddig várjak még rád?! - Toporzékolt mérgesen egy vörös hajú fiúcska.

Szeplőkkel borított, nap által barnított arcán egy eléggé mérges arckifejezéssel meredt az előtt álló unokatestvérére. Jobb kezében a kulija foggantyúját markolta, míg a balljában egy ketrecet lóbált.

-Nyugodtan menj! Lily már biztosan vár, prefektus úr! - Forgatta meg a szemét James, mire Hugo magában puffogva otthagyta őt.

Főhősünk az augusztus utolsó napján-mint úgy általában- megalkotta a "menő", "jóképű" szavak felragozott alakját is.

Göndör, olykor hullámos, mindig kócos kesze-kusza és szénfekete hajkoronája a megszokott formájában, szétágazóbbnál szétágazóbb fürtökben trónolt csinos kis buksiján.

Hatalmas, barna szemei előtt, kissé csálén ugyan, de egy kerek lencséjű szemüveg csücsült kissé szeplős orrán.

A fekete bőrdzseki, fehér póló, fekete farmer és fekete-fehér sporcipő szettje pedig csak dobott a megjelenésén.

Egy ideig unottan nézett a Granger-Weasley kölyök után, majd zsebre vágta a kezét és neki támaszkodott a pályaudvar egyik oszlopának.

Kétségtelenül tökéletes volt a nyara. Rengeteget sportolt. Elsősorban kviddicsezett és biciglizett, de volt arra is példa, hogy a muglikhoz beállt focizni, vagy kosarazni esetleg ha úgy tartott kedve futott vagy úszott is akár. Akkor a sporton kívül sokat zenélt még a szünetében. A sok az nem kifejezés! Akkor ne is beszéljünk a családi vakációról, amit egy tengerparton töltöttek. Rengeteg új élményt szerzett és teljesen meg volt győződve, hogy felkészült az utolsó iskolai évére.

Az indulás előtt még volt egy negyedóra.

Már elbúcsúzott a családjától, úgyhogy igazából mindegy volt már, hogy mikor akar felszállni a vonatra. Most, vagy az utolsó előtti pillanatban.

Felemelte a bal karját és rápillantott édesapjától örökölt, bőrszíjjas, nem nagy, mégsem kicsi, nagy gonddal megmunkált karórája. Háromnegyed tíz.

Unottan visszadugta a zsebébe a kezét és tovább nézelődött.

Figyelte a kis gyerkőcöt, aki egy hatalmas vattacukrot szorongatva ráncigálta édesanyja ruháját. Egy férfit aki éppen búcsúzott a párjától. Egy kislányt aki egy tacskóhoz guggolt le, hogy megsimogathassa a selymesnek ígérkező buksit.

James nagyot sóhajtva nézte tovább a farkát csóváló, vidáman csaholó tacskót, miközben az ő Csúzlijára gondolt. A golden retriever, már fél éve hű társa volt a fiúnak és Jamesnek nehezére esett itthon hagyni szegény kuvaszt. Amúgy mondanom sem kell, hogy imádta a kutyáját. Az az állat volt talán a legjobb barátja, vagy inkább a másik fele. Ugyanúgy gondolkodott mint ő. Minden sztoriját meghallgatta. Ha kellett vele nevetett, ha pedig a sors úgy hozta, szomorúan gubbasztott a borús hangulatú gazdija mellett. De Csúzli mióta elkezdett pakolni a Roxfortba, gyászos hangulat kezdte nyomni kutya szívét és ma reggel, mikor James utoljára töltötte meg a tálját táppal és vízzel. És utoljára tartott a nedves orra elé jutalomfalatot és kutyakekszet, fekete szemei szomorúságot csillogtattak felé.

A fiú torka összeszorult, hogy újra otthonhagyott kedvencére kellett gondolnia.

Inkább elkapta tekintetét a tacskóról és körülnézet...

Aztán a pillantása megállapodott Rajta.

Egy körülbelül vele egyidős lány állt nem messze tőle és tanácstalanul forgott össze-vissza. A tekintete hol a tizest, hol pedig a kilencest jelölő peron táblán állapodott meg. Néha, időközönként lepillantott a kezében szorongatott jegyre majd újra a kilenc és a tizedik vágány közt járatta riadt pillantását.

James felvont szemöldökkel méregette a lányt, akit eddig soha életében nem látott.

Hatalmas, tengerkék szemei voltak. Ezt első pillantásra leszűrte főhősünk. Furcsa mód, de egy vékonynak tűnő, horgolt sapkát hordott, ami alól csak pár, aranyszőke tincs kunkorodott ki. Furcsa volt, hogy augusztus utolsó napján-ami nem mellesleg egyáltalán nem volt annyira hideg- piros sapkába burkolja a fejét.

Nem is James lett volna, ha nem figyeli meg a bájos arcán kívül a testét. Teljesen olyan volt a testalkata, mint a muglik sportjánál-bizonyos hosszútáv futásnál-szokott lenni a sportolóknak. Apró, de mégis könnyű és izmos...

Érdekes módon James tekintete vissza vándorolt a lány arcára. Aranyosnak gondolta azt a riadt tekintetet, ami az arcán festett.

Végül ellökte magát a faltól és zsebre dugott kézzel odasétált hozzá.

-Khm... Segíthetek valamiben? - Kérdezte és elmosolyodott.

A lány először összerezzent, majd riadtan pislogva felnézett rá.

-Véletlenül nem a kilenc és háromnegyedik vágányt keresed? - Vonta fel a szemöldökét a fiú, mikor a lány továbbra sem szólalt meg.

-De, azt keresem... - Sóhajtott végül gondterhelten amaz és fáradtan megdörzsölte homlokát.

-Látod a kilences és tízes vágányt jelző két tábla közt a falat? - Mutatott James abba az irányba.

-Persze.

-Ha ott átmész, akkor már meg is érkeztél.

-A szüleim azt mondták, hogy ne menjek semmiképpen sem fejjel a falnak, erre tessék... - Dünnyögte halkan, felfelé kunkorodó szájjal, amit James meghallva hangosan felnevetett.

-Új vagy itt... Igaz? - Kérdezte végül Jamie.

-Ühüm... A hetedévemet fogom kezdeni. - Bólintott és látszott rajta, hogy sokkal jobban felszabadult, hogy tudja merre kell mennie.

-És hogy hívnak? - Puhatolózott tovább a legidősebb Potter.

-Lucille Lemarchal... - Nézett végre rá hatalmas kék szemeivel a lány.

-Francia vagy? - Vonta fel a szemöldökét a fiú.

-Foltokban. - Kuncogott a lány. - Az egyik szülőm francia, a másik amerikai, de a nagybátyámnak hála az angol lett az anyanyelvem. És téged, hogy hívnak? - Kérdezett vissza ezek szerint Lucille, miközben megfogta a kulija fogantyúját.

-James Sirius Potter. - Húzta ki magát büszkén, mire a francia lány kuncogni kezdett.

-Mi az?

-James Sirius Potter... - Húzta ki magát kiparodizálva a fiút Lucille. Majd elkomolyodva, de még mindig mosollyal az arcán megszólalt. - És, hogy szólíthatlak, kedves James Sirius?

-Jamesnek. - Mosolygott le rá a fiú, miközben különös érzés kerítette hatalmába...

-Rendben... És te melyik házba tartozol? - Pillantott fel rá újra Lucille.

-Griffendél. - Felelte, majd vigyorogva hozzátette. - És nem mellesleg én vagyok a kviddics kapitány is.

-Menő. - Biccentett a lány.

-Az milyen állat amúgy? - Kérdezte Jamie és rábökött a ketrecre.

-Aranyhörcsög... Ropinak hívják. - Mosolygott Lucille és megpöckölte a kis dobozkát, mire egy apró, patkányszerű, de dundibb. Gülü szemű és barna bundájú, cuki állatka dugta ki apró orrát a rácsok között.

-Ilyet még nem láttam... - Biccentett a fiú, majd megtorpant. - Mész előre?

-Nem merek. - Vallotta be Lucille, ahogy figyelte a felé tornyosuló falat.

-Meg sem fogod érezni! Ha akarsz még neki is futhatsz. - Tanácsolta James.

-Rendben... - Fújta ki magát Lucille, majd lehunyta a szemét és nekiiramodott...

James, arcán egy szórakozott mosollyal, nyugodt léptekkel követte. Valami megváltozott. Ezt érezte. Csak azt nem tudta, hogy mi. Hát itt a hetedév...