❝ 𝐎𝐇, 𝐒𝐇𝐄'𝐒 𝐀 𝐒𝐈𝐍𝐍𝐄𝐑! ❞

𝟏.

A KÖNYVTÁR volt az egyik legjobb hely az inspirálódásra  —elég csendes volt ahhoz, hogy el lehessen viselni a világ zajait, és nem volt annyi idegeskedő, értetlenkedő turista vagy éppen látogató, mint a kiállításokon. senkit nem akartam elhívni az ismertségi körömből soha ide, egyrészt mert nem akartam, hogy a saját ki búvóhelyem meg legyen támadva, másrészt pedig azért, mert mindenki szimplán gáznak vagy unalmasnak tartotta ezt a helyet. a kedvenc helyem a díszes, aranyozott csillárral bevilágított olvasóterem volt a padlótól a plafonig érő tükrökkel, ezt a részt hagyták meg aból a régi épületből, ami a könyvtár helyén állt. eléggé belakták a tanuló egyetemisták, de mindenki magával volt elfoglalva, így akárki elé vagy mellé le lehetett ülni, ha kihagyott egy széket az ember —olyan volt, mint egy halom introvertált találkozója. mondjuk, valójában mindig ilyen. 

inspiráció híján, unva a múzeumot úgy döntöttem, inkább elmegyek valami olvasnivalót keresni —az engem körülvevő dolgok tudtak néha a legjobban inspirálni. az ujjaimat végigfuttattam a könyvek gerincén, azon gondolkozva, hogy vajon mit olvassak... drámát? shakeskapeare-t, hogy a régi, híres festményeket utánozzam? vagy romantikát? hogy meleg színekkel dolgozzak, és elmerülhessek az olyan szép könyvekben, mint a büszkeség és balítélet? vagy talán csak egy egyszerű verses kötetet, mint a polaroidok vagy  hogy én magam találhassam ki, miről szól.

a kezemben az egyik újonnan kinézett könyvvel az említett olvasóteremben kerestem helyet, ami szokásosan nem volt —pedig most kellemes lett volna egyedül leülni, behúzni magam alá a lábamat, hogy magamban legyek... az élet nem kívánságműsor- egy ideig kerülgettem az embereket, de aztán arra gondoltam, hogy rohadt irritáló, ha nyikorog a padló és csak keringek az asztalok körül, ezért oda sem nézve, hogy ki elé vagy mellé telepedek le, leraktam magamat és a táskámat is. fogtam, és úgy döntöttem, megfeledkezem egy kis időre magamról, a problémáimról és a külvilágról. 

nagyjából olyan másfél óra telhetett el, amikor már elkezdtek jönni az ötletek, és egész ütemesen olvastam, ide-oda lapozgatva benne, amikor egy-egy kreatívabb, inspiráló részt találtam —próbáltam mindhez odarakni az ujjamat, vagy megjegyezni, hogy "igen, az volt az az egy sor, ami olyan jó, hogy érdemes visszaolvasni", de tudtam, hogy ebben az esetben tipikus aranyhal-memóriámnak köszönhetően két perc múlva már semmire nem fogok belőle emlékezni. semmi nem volt nálam, amivel kijelölhettem volna, amiért átkoztam a reggeli könnyelm énemet, aki arra gondolt, hogy "úgyis csak kiveszed és mész is haza, ne parázz már" —talán ha valakinek lenne egy ceruzája... körbenéztem a teremben, bátorságot gyűjtve, hogy kitől kérhetnék, akinek nem volt fülhallgató a fülében, vagy nem nézett ki úgy, mintha a füzetei helyén bombák lettek volna, amik felrobbanhatnak, ha megzavarom őt. már szinte minden embert kilőttem, aki lehetőség lett volna, és magam elé néztem utoljára. 

milyen rosszul tettem. 

a srácnak előttem olyan vonásai voltak, mintha egy indie banda lemezének borítójáról folyt volna le a való világba, amit az ember minden erejével keres a lemezboltban, ahol egymásra vannak dobálva a cuccok, de amikor a kezébe veszi azt az egyet, az indie bandát, akkor tudja, hogy na, az biztos az az egy. fekete haja és barna szeme volt, szemüveget hordott, az bőrét egyedül a bajsza törte meg —hát biztos, hogy nem volt nálam sokkal idősebb, maximum egy-két évvel. volt nála ceruza és toll is, egy nagy, megtépett, de művészettel és önmagával megtöltött füzet, és előtte is könyvek voltak, de túlságosan forró lett az atmoszféra ahhoz, hogy arra koncentráljak, miért jött ide, hogy mi érdekli, próbáltam összeszedni minden maradék szociális és lelki erőmet ahhoz, hogy elkérjem tőle azt az egy rohadt ceruzát. megvakartam a nyakamat, hátha az segíteni fog, és megpróbáltam minél halkabban úgy beszélni, hogy ne változzon el a hangom az idegességtől.