❝ 𝐎𝐇, 𝐒𝐇𝐄'𝐒 𝐀 𝐒𝐈𝐍𝐍𝐄𝐑! ❞

𝟏.

MAGAMBAN FEKÜDTEM a kanapén, miközben az agyam szinte mindent ki akart zárni a körülöttem lévő világból. olyan nehéznek éreztem a testemet, mintha sziklák nőttek volna a bőröm alá, a szívem pedig úgy fájt a csalódástól, mintha az asztalra rakott, vázában lévő rózsa tövisei csavarodtak volna rá az éjszaka alatt -vagyis, elég sok idejük volt, ugyanis ahogy számoltam, már vagy jó tizennégy órája itt lebzselhettem. alig nyitottam ki a szememet, a másik szobában lévő ágy halk nyikorgását hallottam, majd azt, ahogy valaki kisétál onnan, a kicsi folyosóra. kimentem volna én is, de rettentően szánalmasnak és túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy a legjobb barátom előtt így mutatkozzam.

bálint a világ legjobb fej sráca, de arra pontosan már nem is emlékszem, hogy találkoztunk -talán tényleg csak úgy egymás mellé sodort minket az élet. együtt vészeltük át a gimit, és ott lettünk nagyon jóban, pár házibuli után takarítva pedig gyorsan rájöttünk, hogy nem bálint lakásában kéne tartani -így a többiek mentek, de mi ketten maradtunk. nem laktunk együtt, de a lakása tökéletes volt arra, hogy néha felszívódjak otthonról, ahol egyáltalán nem volt móka és kacagás az élet. apám megtette azt a szívességet, hogy hároméves koromban lelépett, és azóta annyit sem láttunk belőle, amennyit anyám elvárt volna tőle a váláskor -nekem kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy apám mennyire támogat minket, viszont ha megtette volna, akkor talán sokkal kevesebbet kellett volna anyám szentségelését hallgatnom, aki viszont teljesen tönkrement ebben. ez eddig nem is lett volna világi probléma, emberek ezrei házasodnak össze és válnak el, vagy válnak el úgy, hogy össze sem házasodtak -plusz, anyámnak csak én maradtam ott közönségnek, hogy valakivel arról beszéljen, mennyire szar minden... amit elhallgattam, ameddig fel nem nőttem, de a pár nappal ezelőtti vitánk, ami valami szokásos apróság miatt kezdődött, olyan mértékűvé fajult anyám részéről, hogy nemhogy aznap, de soha többet nem akartam látni életemben. fordulni nem tudtam senkihez, kevéske barátaim nagy része túl távol lakott, vagy nem volt náluk elég hely, így eszembe jutott, hogy talán bálint tolerálna engem pár napra. az ideérkezésem éjszakáján könnyeimben fuldokolva, hajnali kettőkor egy kis szilvás tea társaságában elpanaszoltam neki mindent, amiről addig nem tudott -vagy csak úgy tett, mint aki nem tud. a karjaiba vont, és időnként jobbra-balra dőlve próbált lenyugtatni, hogy annyira nem is gáz a helyzet -ez megnyugtatott egy kicsit, de a karjába kapaszkodtam, hogy ne érjen véget az a nap... azt akartam, hogy az a nap, az esti ölelkezést kivéve csak hulljon ki életem könyvéből, hogy ne gyűrődjön meg a többi utána, hogy ne kelljen fájnia mindennek. azóta nem beszéltem anyámmal, és másokkal se, kivéve bálinttal, akinek kaját csináltam és kávét főztem, ha hajnalban már nem tudtam aludni, mert iskolába se mentem -nem tudtam volna figyelni, még akkor sem, ha a vizsgaidőszak borzongatóan közel járt. nem is akartam senkivel se összefutni, a telefonomhoz sem nyúltam, csak ha az időt akartam megnézni -az idebent lévő óra két órával korábbant mutatott, erre akkor jöttem rá, amikor a könnyeimet törölgetve a takaró alól felriadtam, hogy hajnali háromkor már hét ágra sütött a nap.