A lány kapucnis felsőben [ÁTÍRÁS ALATT]

#1 Első lépések

Talán tizenhárom lehettem, amikor megtettem. Amikor az első vágást ejtettem a karomon. Nem tudtam, miért teszem, amit teszek. Csak jobban éreztem magam tőle. Szóval egyet vágtam.
Megnyugodtam tőle. Úgy tudnám jellemezni, mint amikor beállsz a zuhany alá és hirtelen a nyakadba zúdul a víz. A nyakamba zúdult a nyugalom.
Abban az időben sokat stresszeltem, nagyon sokszor ideges voltam. Szorongtam minden áldott nap. Nem tudtam, mit csináljak. Őrlődtem napokig, hetekig, hónapokig. Aztán végső ötletként belevágtam a karomba.
Nem tudom, hogy éltem túl azelőtt vágás nélkül.
Ha jól emlékszem, a suliban csináltam. Csúfoltak, kinevettek, cikiztek. Nem bírtam már tovább idegileg. A teljes pánikroham szélén álltam. Megkerestem a legközelebbi éles tárgyat és a csuklómba mélyesztettem.
A vérzés lassan állt el. Tartottam tőle, hogy nem is fog megállni. Féltem, hogy kiderül, mit tettem.
Felzokogtam az elfojtott fájdalmamtól. A könnyek pedig magukkal vitték azt a sok gyötrelmet is, amit magammal hordoztam hónapokig. Végigfolytak az arcomon és a pamut felsőm beszívta az összeset. Percek múlva nyoma se volt a kínnak. A könnycseppek néma sikolyt sem hallattak, velem ellentétben, aki majdnem meg is fulladt.
Sokáig tartott, amíg sikeresen megnyugodtam. Le is késtem a történelem órámat miatta. Pedig aznap a csernobili atomrobbanásról lett volna szó. Az pedig mindig is érdekelt. Mindent tudtam róla, amit csak lehetett. Lekéstem az órát, pedig volt egy prezentációm is, amit be akartam mutatni az osztálynak. A tanárnõ is kíváncsi lett volna rá.

Helyette a mosdóban ültem és a véres karomat figyeltem. Pazar idõtöltés tanulás helyett, az már biztos.

Már akkor sem voltam teljesen normális, az hét szentség.