A lány kapucnis felsőben [ÁTÍRÁS ALATT]

#7

-Elizabeth... - duruzsolta valaki mellettem - Elizabeth...

Ki akartam nyitni a szemem, hogy megtudjam, ki lehet az. A hangja nem volt ismerős abban a pillanatban. Vagy csak azt képzeltem, egy ismeretlen, hogy ne kelljen egy ismerőssel szembenéznem? Hát, ez elég valószínűnek tűnik.

Ha nehezen is, de ki tudtam nyitni a szemem. Nem otthon voltam, ez evidens is volt, hiszen Tom biztosan nem vitt haza, miután megtalált. A fehér falakról az a fehér csarnok jutott eszembe.

Sofia... a vér... apa

Egy lendülettel felültem és levegő után kapkodva meredtem a velem szemben lévő falra. Aztán ráfókuszáltam a mellettem ülő alakra. Dr. Williams.

-Hé, minden rendben? - kérdezte és gyengéden megfogta a kezem - Jól vagy?

-Igen, csak... csak furát álmodtam. - válaszoltam.

-Nem csodálom.

-Igen, tudom, mit tettem! - rántottam el tőle a kezem - Nem kell mondania, tudom, milyen rossz volt és mennyire nem szabadott volna.

-Semmi ilyet nem áll szándékomban mondani.

-Tényleg? - néztem rá értetlenül - Hiszen eddig mindig arról beszélt, nem szabad...

-Nos, valóban nem szabad véget vetned az életednek. Főleg nem ilyen spontán módon. De nem prédikálni jöttem.

-Hanem?

-Segíteni elviselni a következményeket, amiket elkerülhettél volna. Valamint megérteni, mi volt a kiváltó ok. Elmondod nekem, Eliza?

-Nem hinne nekem. - motyogtam lehajtott fejjel.

-Elég sok butaságot el szoktam hinni időnként.

Halkan kuncogtam, majd sóhajtottam. El akartam neki mondani, mi is történt pontosan, hogy miért tettem. De nem is mertem, mert féltem, hogy elmondja apának, aztán megint egy árvaházban találhatom magam.

-Nem lehetne... majd később? - kérdeztem a takarót piszkálgatva.

-Természetesen, délután is visszajöhetek. - válaszolta dr. Williams - Addig is bármit?

-Ap... vagyis Tom... öhm... hol van?

-Kint vár a folyosón. Szeretnél beszélni vele?

-Ha lehetne, igen.

-Egy perc. - mosolygott rám kedvesen.

Figyeltem, ahogy kimegy az ajtón, majd megjelenik Tom arca. Azt hittem, én vágytam a legjobban arra, hogy a karjában tartson. De nem. Tom jobban vágyott rá. Ahogy megölelt, suttogta a fülembe, hogy mennyire szeret és mennyire aggódott miattam. Mondta, hogy sose fog engem magamra hagyni és mindig mellettem marad, legyen bármi.

-Köszönöm. - suttogtam - Én is szeretlek.

-Soha nem hagyom, hogy megsérülj. - puszilta meg a homlokomat - Ha te akarod megsérteni magad, én akkor sem hagyom.

-Még így is ki akarsz tartani emellett? Hogy megpróbáltam megölni magam?

-Nem te akartad, ebben biztos vagyok. - két tenyerébe vette az arcomat és mosolygott rám - Mert te ennél sokkal, de sokkal erősebb vagy. Te vagy az én nagyon bátor, gyönyörű, erős és elképesztően tehetséges kislányom. Akit sosem fogok hagyni elveszni.

-Nem teszem meg újra, ígérem, apa.

Tom könnyes szemekkel elmosolyodott és magához ölelt. Tudtam, hogy amiatt hatódott meg, mert apának hívtam. Sose tettem, mindig a keresztnevén szólítottam. De az álmomban apának hívtak, ami nagyon jó érzés volt. Vissza akartam kapni azt az érzést, szóval a valóságban is apának akartam hívni. Mert Tom nem a gyámapám volt többé, hanem az apám. Az én apám, aki tényleg mindig vigyázni akart rám. Nehogy bármi butaságot csináljak. Pedig néha igazán nagy baromságokat követtem el. Hiába óvott szinte a széltől is, amikor befogadott.

Befogadott az otthonába és sajátjaként nevelt, mintha mindig is vele éltem volna. Tizenkettő éves voltam, amikor magához vett. Már három éve vele éltem és csak a kórházban, az öngyilkossági kísérletem után, döbbentem rá, hogy szinte semmit sem tudok róla. Alig ismertem az apámat. Szóval elkezdtem faggatni mindenről. Még arról is meghallgattam a történetet, hogyan ismerkedett meg ő és dr. Williams.

-Elkezdheted ő a keresztnevén szólítani, Eliza. - mondta apa - Logan nem fog szólni érte. Tegezheted.

-De olyan idegennek tetszik. - ellenkeztem - Egy orvost tegezni és a keresztnevén szólítani... furcsa. Meg illetlenség is.

-Ha megengedi, akkor nem. Márpedig Logan szajkózza neked, hogy tegezd. Már egy ideje.

-Tényleg nem lenne baj, ha elkezdeném a keresztnevén szólítani?

-Egyáltalán nem. Sőt. Csak közvetlenebben tudtok majd beszélgetni a terápia során. Ha szeretnéd folytatni, persze.

-Szeretném folytatni, ha... Logan vállal.

-Kérdés nélkül vállalni fog. Annak pedig külön örülni fog, hogy elkezded tegezni.

Kuncogtam. Apa nagyon lelkes volt, ha arról beszéltünk, valahogy segítek magamon. Akkor terveztem is, hogy segítek. Valahogy, akárhogy.