A lány kapucnis felsőben [ÁTÍRÁS ALATT]

#6 Valamit valamiért

Nem voltam magányos, még a suliban sem. Akkor sem, amikor elkezdtem vagdosni. Mert volt egy lány, aki ugyanúgy vagdosott. Évfolyamtársam volt. Pár évvel azelőtt költöztek el Finnországból a szüleivel. A mosdóban találkoztunk össze, amikor óra közben éppen a véres karomat mostam le. Õ benyitott, én felnéztem és mind a ketten lefagytunk. Éreztem, hogy elsápadok és a ájulás kerülget. De õ nem futott, hogy szóljon egy tanárnak, hanem felhúzta a pulóvere ujját. Az õ karja is tele volt vagdosva, mint az enyém. Visszahúzta és kezet nyújtott nekem.

-Sofia vagyok. - mondta halkan

Furcsa, de egymásnak nyújtottunk támaszt onnantól fogva. Sofia nem sokaknak árulta el a nevét. A tanárok pedig mindenkit a vezetéknevén szólítottak. Így nagyon kevesen tudtuk a csendes finn lánynak a keresztnevét. Sofia nagyon keveset beszélt, még az órákon is hallgatag volt. D

De akkor találkoztunk és nekem megmondta. Valahogy mind a ketten tudtuk, hogy nem fog a másik elárulni, mert nem akar leleplezõdni õ is. Így szépen lassan kialakult egy barátság. Nem volt a legfényesebb barátság, amit valaha kaphattam, de több volt a semminél. Ha keményen akarok fogalmazni, mérgezõ barátságunk volt. Mind a ketten vagdostuk önmagunkat és ez így volt rendben.

Egészen addig, amíg Sofia azt nem mondta suli után az egyik nap, hogy õ meg akar halni. Én is játszottam már az öngyilkosság gondolatával, de igazából sose akartam megtenni. Azt mondtam, csinálja egyedül, mert nem akarom.

-Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte halkan - Hiszen évekig egymást támogattuk ebben.

-Én sose vetemednék öngyilkosságra. - válaszoltam - Sajnálom, Sofia, de én a vagdosásánál tovább nem megyek.

-Tudod, mi a te bajod? Az a pszichológus! Az beszélte tele a fejedet azzal, hogy élned kell. Nevezz meg egy embert, akinek fontos vagy! - bennem ragadt a szó, mire Sofia bólintott - Nem tudsz egy nevet se mondani, mert nincs olyan, akiért érdemes lenne élned. Nincs senkink ezen a világon. Se neked, se nekem. Ez a világ nem nekünk való, ránk vár egy sokkal jobb. Soha nem is kellett volna elmenned ahhoz a Williams doktorhoz, mert mindent csak összezavart. - elõvette a kis pengéjét - Leszel az elsõ vagy legyek? Esetleg csináljuk együtt?

-Sofia...

Nem tudtam folytatni, mert feltört belõlem a sírás. Sofia azt mondta, a pszichológusom csak telebeszéli a fejemet. Viszont dr. Williams kitartott amellett, hogy segítõ kezet akar nekem nyújtani. Tomra gondolva még inkább sírtam. Össze voltam zavarodva, a gyomrom összeugrott és hányingerem lett. A fejem zúgni kezdett, majd megláttam a ruhámra fröccsenõ vért. Sofia nem várt rám, hanem megtette. Remegõ kézzel nyúltam a mobilomért és a gyámapámat hívtam. A földre rogytam és csak a csengés közben vagy hatszor vágtam bele a karomba. Mire Tom felvette már vérben úszott a karom.

-Eliza, minden rendben van, kincsem? - kérdezte Tom a vonal másik végérõl.

-Én... - dadogtam - hatalmas... butaságot csináltam.

-Mi történt veled?

-Sofia... én... mondta, hogy... mi ketten... Kérlek, segíts!

-Csak mondd, hol vagy, édesem, már megyek is!

Nagy nehezen elnyöszörögtem, hogy hol vagyok. Alighogy sikerült, összezuhantam. Az eget néztem és vártam. Vártam, hogy az apám értem jöjjön. Hogy velem legyen és vigyázzon rám. Hogy a karjába vegyen és soha ne hagyja, hogy megint hatalmas baromságot csináljak.

A kék égen bárányfelhõk fodrozódtak. Semmi mást nem láttam, csak a szép fehér felhõket. Elképzeltem, ahogy egy a felhõkhöz hasonló fehér ruhában táncra perdülök. Egy hófehér ruhában, aminek nincs ujja. Mert nincs mit takargatnom. Mindent máshogy akartam csinálni. Azt szerettem volna, ha mindent visszaforgathatok oda, ahol elrontottam. Amikor az elsõ kis vágást megejtettem a karomon. Már nem tudtam sírni, nem tudtam mozogni. Igazából nem is akartam.

Kaptam egy barátot, akire annyira vágytam. Cserébe mit kaptam? Az esélyt, hogy csalódást okozzak a pszichológusomnak és a gyámapámnak egyaránt. Sajnálatos módon, ki is használtam ezt a borzalmas esélyt.

Tom érkezésénél már nem voltam magamnál. A világ csendesen a háttérbe húzódott, ott se volt. Teljesen máshol voltam, bár még most sem tudom, hol.

Egyedül voltam egy hatalmas, hófehér csarnokban. Ahogy léptem egyet, a padló fodrozódni kezdett, mintha vízen járnék. Amikor kicsi voltam, sokat álmodoztam arról, hogy egyszer a vízen fogok táncolni. Hogy úgy fogok táncolni, ahogy senki más azelõtt. A fehér balettcipõmben táncolni kezdtem az elsõ darabot, ami eszembe jutott. Semmi hang nem volt, csak én táncoltam magamban. Nem fáradtam el, nem éreztem kimerültséget. Csak táncoltam és végre szabadnak éreztem magam. Nem éreztem semmit, csak táncoltam. Lépés, forgás, ugrás. Mindent szépen sorban, egymás után. Ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

Aztán felcsendült a zongora lágy hangja. Megálltam és a hang felé fordultam. A csarnok szélén Tom a zongorája mellett ült és játszott.

-Tom! - kiáltottam boldogan és futni kezdtem.

Oda akartam menni hozzá, hogy megöleljem és bocsánatot kérjek tõle minden butaságért, amit valaha elkövettem. Azokért is, amiket még elkövetni készültem. Csak futottam, a lépéseim után fodrozódott a víz. Úgy éreztem, szárnyalok afelé, hogy újra olyan legyen, amilyen akartam lenni. Már majdnem odaértem, már majdnem de mégsem. Nem értem el Tomot. Ott ült a zongorája mellett és játszott, én pedig az üvegre tapadva figyeltem õt. A könnyek kiszakadtak belõlem, ököllel ütöttem az üveget, hogy elérjem az apámat. Az üveg megrepedt és elvágta a kezem, ami vérezni kezdett. Folytattam az ütlegelést, mert éreztem, hogy közel vagyok az apámhoz.

-Te még mindig ragaszkodsz hozzá? - szólalt meg egy távolinak ható hang mögöttem - El kellene engedned. Már nem tudod bebizonyítani, hogy érdemes téged szeretnie.

Könnyáztatta arccal megfordultam. Sofia volt az. Vagyis, ne egészen õ volt az. Egy szellem volt, enyhén átlátszott. Az egyetlen, amit élesen láttam rajta, az a vére volt. A karján végigcsorgó bíborvörös vér.

-Mi nagyon hasonlítunk, Elizabeth. - folytatta Sofia - Csak annyi a különbség köztünk, hogy nekem vannak szüleim, neked meg nincsenek. Én tudom, hogy vágysz arra, hogy igazi apád legyen, de nem kaphatod meg soha...

-Hazugság!! - kiáltottam könnyezve - Tom az apám!

-Azt hiszed az apád, pedig nem. Õ csak a gyámod, eldobhat magától téged, amikor csak akar. Még a jogszabályokkal sem kellene nagyon bajlódnia.

-Nem tenné meg, szeret engem. Én is szeretem õt, Tom az apám.

-Naiv vagy, Elizabeth. Õ nem az apád, nem szeret téged. Nem érthet meg téged. Én igen. - kitárta a karjait, hogy a padlóra csepegjen a vére - Hiszen nagyon hasonlóak vagyunk.

-Egy frászt! - sikítottam.

Kuncogva ingatta a fejét.

-Nézz magadra! - mondta és a semmibe révedt a tekintete.

Az alattunk elterülõ vízre néztem. Rövid szõke hajam csapzott és kócos volt, egy fekete indákból font koszorú díszítette. Fekete levelek hullajtva, ahogy csak megmozdítottam a fejem egy kicsit. Szemeimbõl könny helyett vér folyt, végig az arcomon. Ruhám nem volt fehér egészen. Vérvörös foltok éktelenkedtem rajta mindenhol, a szoknyája szakadt volt. A balettcipõm tönkrement, szétszakadt. Karjaimon hegek voltak, amikbõl folyt a vér, egyre több és több.

Felnéztem a szellemre velem szemben. Sofia is úgy nézett ki, mint én. A csarnok fehér falai és oszlopai is úgy néztek ki, mintha véreznének. Folyt rajtuk a bíborvörös folyadék. Tomra néztem. Az üveg mögött, ami egy helyen repedt volt, nyugodtan zongorázott tovább. Õt megvédte az üveg. A falak fehérek voltak körülötte, hófehérek.

-Apa - suttogtam.

A víz alattunk benyelte a lábfejemet, majd a bokámat és kúszott fel lassan a térdemig. Lassan vörös árnyalatot öltött és viharossá változott. Menekülni akartam, de Sofia visszafogott. Átkarolt, ezzel lefogva a karjaimat, és egyszerûen beledõlt a vízbe. Magával rántott a mélybe. A nyugtalan, duruzsoló sötétségbe.

-Apa! - sikítottam - Apa, segíts!