Elvesztett múlt

2.

Ahogy sejtettem a másnapom is kellemesen telt. Kate már reggel jelezte nekem, hogy délután kettőre egy új páciens jön majd. Addig próbáltam végezni a munkám nagyrészével. Szerettem volna teljesen a betegemre koncentrálni. Ezekben az időkben sok sok embernek van szüksége profi segítségre így mindenképp a maximumot kellett nyújtanom. 

- Miranda- szólt Kate fojtott hangon.- Figyelj már rám az istenit!

Összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá a papír halmazból.

- Mi az Kate?- kérdeztem értetlenül.

- Szóltam már vagy háromszor. - dohogott.- Megjött a két órás beteg, nem fogod kitalálni ki az.

- Nincs kedvem barkóbázni.- mondtam miközben az órámat néztem. Valóban kettő óra volt, hihetetlen milyen gyorsan elszállt a fél napom. 

- James Barnes.- motyogta.- Tudod a Bosszúálló. 

Elkerekedett a szemem.

- Hogy hogy eddig ezt nem tudtuk? Nem ő kért időpontot?- kérdeztem összezavarodva.

- Nem, a honvédelmi minisztériumból hívtak, azt hittem, hogy egy újabb PTSD-s katona lesz az. Nem hittem volna, hogy egy bosszúállót fognak ide küldeni. Még a kartonját sem adták ide, ő maga hozta el. Ott ül kint a váróban. Hívjam be?

Szörnyen izgatott volt, ahogy én is. Nem minden nap sétálgatnak ilyen kaliberű emberek a rendelőmben. James Barnes egy amerikai hős volt, nem csak a második világháborúban harcolt, de megküzdött Thanossal is, kétszer is. Nem sok mindent tudtunk róla, azon felül, hogy kegyelmet kapott a miniszterelnöktől a múltja miatt amit hatalmas kérdőjelek öveznek. 

- Hívd be!- bólintottam, majd megpróbáltam rendbeszedni magam. Nem azért, mert tetszeni szerettem volna neki, inkább a professzionális arcomat szerettem volna neki mutatni.

Kate kiszaladt, hogy szóljon Mr. Barnesnak én pedig az asztalomtól átültem a fotelembe és úgy vártam az érkezését. 

- Dr. Parker?- hallottam meg kellemesen mély hangját, mire felálltam és felé fordultam. Egy pillanatra megszeppentem, aztán felé léptem és előre nyújtottam a kezem.

- Jó napot, igen.- mondtam és vártam, hogy kezet fogjon velem. 

- James Barnes.- mondta és megszorította a felé nyújtott kezem. Érdekes mód meleg volt a keze, nem tudom miért vártam jeges kézfogást..

- Jöjjön foglaljon helyet.- intettem a fotellel szemben álló kanapéra.

- Kanapé? El kellene dőlnöm rajta?- kérdezte egyik szemöldökét megemelve, mire elmosolyodtam. 

- Nem ez csupán hipnoterápiánál hasznos ám akár hiszi akár nem ez egy nagyon kényelmes bútor darab.- válaszoltam, majd leültem és szemrevételeztem. A haja rövidre volt vágva, de egy katonához képest így is hosszabb volt, a szemei kékek voltak, szinte fénylettek. Bal kezén fekete bőr kesztyű volt, nagy valószínűséggel a fém protézist hivatott eltakarni. A sötétkék pulóvere kiemelte a szemeit, a fekete bőrdzseki pedig rosszfiús bájat kölcsönzött neki. Egyszerű farmer nadrág volt rajta és egy fekete sportcipő mégis ő volt az egyik legszexibb férfi akit valaha láttam. Bár, igazából Brad Pitt nem számít szóval talán ő A legszexibb férfi akit valaha láttam. A kezében egy kék színű aktát szorongatott ami felkeltette az érdeklődésemet.

- Elkérhetem az aktáját James?- kérdeztem a szemébe nézve és láttam, hogy nehezére esik kiadnia ilyen bizalmas információkat a multjáról. 

- Nézze, szükségem lesz rá ahhoz, hogy megfelelően tudjam önt kezelni. Tudom, hogy nem egyszerű, de muszáj megbíznia bennem. Segítségért fordult hozzám én pedig nagyon szeretném ezt megadni önnek.

- Nem az én ötletem volt.- mondta rövid hallgatás után. - A honvédelmi miniszter feltétele volt. Csak így kaphatok kegyelmet, ha lezárom a múltam és segítséget kapok a mentális jólétem érdekében. 

- Nem számít, hogy kiküldte.- kezdtem.- Csupán az, hogy önnek szüksége van erre, hogy teljesértékű életet tudjon élni. Elképzelni sem tudom, hogy min mehetett keresztül. Azonban ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy a jövőt sokkal könnyebbnek érezze majd. Ehhez viszont szükségem lesz az aktájára. 

Néhány pillanatig a szemembe nézett, tanulmányozott, majd bólintott egyet és felém nyújtotta a paírokat. Halványan elmosolyodtam és elvettem azokat tőle. Nem volt vastag a dosszié, amikor kinyitottam hivatalos értékeléseket láttam különböző orvosoktól. Némely információ át volt húzva, a kórtörténet pedig néhol hiányos volt. 

- Volt már pszichológiai kiértékelésen?

- Igen, egyszer néhány hónappal ezelőtt miután visszatértünk. Akkor az orvos engedte, hogy továbbra is vállaljak bevetéseket.- válaszolta.

- Érdekes, akkor miért van szüksége másodvéleményre és konkrét terápiára?- érdeklődtem zavarodottan.

Ferdén elmosolyodott.

- Mert ahhoz elég jól vagyok, hogy fegyvert vegyek a kezembe. Ahhoz viszont, hogy jó szomszéd lehessek és a társadalomba be tudjak illeszkedni már nem teljesen. 

A hangja szörnyen közönyösen csengett, hallottam mennyire megkeményítette őt ez a szemlélet.

- Érthetetlen, ha ennyire tartanak a mentális problémáitól, miért adnak fegyvert a kezébe és küldik el, hogy kockáztassa az életét?- motyogtam.

Felnéztem és láttam, ahogy tanulmányoz engem, sőt többet is tett. Ragyogó kék szemeit végig futtatta a fekete magassarkúmtól kezdve  végig a keresztbe tett lábaimon, a ceruzaszoknyámon és halvány zöld blúzomon át míg a szemembe nem nézett. Teljesen megbabonázott a tekintete, először üresnek, közönbösnek tűnt aztán jobban megfigyelve mély, véget nem érő szomorúságot lehet felfedezni benne.  Tudtam, hogy segítségre van szüksége, de féltem tőle, hogy már késő lehet. James Barnest elnyelte a múltja sötétsége és talán soha nem tudom őt a felszínre húzni....