VANILLA | TaeGyu

13. - Nem jelent semmit

|BEOMGYU|

Csak egy kis esti sétára mentem ki, mert gondolkodni akartam pár dolgon, a telefonomat pedig addig is végig a zsebemben szorongattam, ha esetleg valami történne, elvégre omega vagyok és egyedül sétálok az éjszaka.Nem vagyok az a típus aki alapból fél az összes alfától, de sosem lehet tudni, hogy mikor melyik fogja kihasználni, hogy erősebb esetleg mikor erőlteti rám az akaratát.

Nehéz napom volt a suliban, Soobinnak nem beszélek róla, de nincs bent könnyű dolgom.Amióta kiderült, hogy mi is történt velem és Mr Hwang-al, valahogy mindenki megtalál.Gúnyolódnak, piszkálnak, elhordanak mindennek és azt hiszik van joguk hozzám érni.Egyedül Kai tartja bennem a reményt azon az átkozott helyen és alapból is, de picit összekaptunk így most vele sem tudok beszélni.

Hozzászoktam, hogy mindig csesztetnek valamivel és a derekamat vagy fenekemet fogdossák, de ma volt a legrosszabb napom...Sírni és üvölteni tudnék.

Tényleg nem akartam mást csak elfelejteni, úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de nem tudtam.A rajtam lévő nyomok nem engedik, hogy elfelejtsem.

Szóval ott ültem az út szélén az éjszaka közepén és csak némán sírtam, imádkozva, hogy egy alfa se jöjjön a közelembe, de nem is én lettem volna ha ez nem történik meg.Részeg állatok akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek.Zaklatni kezdtek és a ruhámtól is meg akartak szabadítani, míg én a rám erőltetett akaratok miatt a földre estem és lihegni kezdtem mintha csak heatbe estem volna.Féltem tőlük és attól amit képesek lennének velem tenni, egyenesen rettegtem már csak a gondolatától is, most pedig itt álltam a szélén és nem volt ki segítsen.

Aztán mintha csak valaki meghallotta volna az imáimat, egyesével kezdtek eltűnni egy-egy nagyobb kiáltás kíséretében a sötét utcán, így lassan, de biztosan mindannyian megfutamodtak, én pedig csak reszketve görnyedtem össze, szétszaggatott felsőben, térdeimet felhúzva.

Hallottam, hogy valaki felém lépked, így csak jobban reszketni kezdtem, de ahogy megéreztem egy meleg anyagot a hátamra terítve, hirtelen felkaptam rá a fejemet és egyenesen a szemeibe néztem amin látszólag ő is meglepődött.Csak bámultunk egymásra, semmi mással nem foglalkoztunk...De aztán tőle is elhúzódtam, így leesett rólam az anyag amit rám terített, ezért érte nyúltam és rá kellett döbbennem, hogy valószínűleg a saját dzsekijét adta nekem, ami miatt csak értetlenül néztem rá.

- Vedd föl, hazakísérlek. - Nem tudom, hogy volt rá képes, de úgy mondta, hogy mindenféle megkérdőjelezés nélkül magamra vettem a dzsekit és hajlandó voltam rábízni magam, annak ellenére is, hogy csak most találkoztunk. - Nem esett bajod, ugye?

- Nem...Kösz.

- Nem foglak bántani, ne aggódj.

- Mi a neved?

- Ter-... - Kezdett bele, de inkább becsukta a száját, majd a szemeimbe nézve elmosolyodott. - Taehyun.Kang Taehyun.

- Choi Beomgyu.

Nem voltam biztos abban, hogy haza kéne kísérnie, de elvégre megmentett és a séta folyamán sem tett semmi olyat ami arra utalt volna, hogy ő is csak ki akarja használni a helyzetet.Összefutottunk még pár alakkal, de ahogy rájuk nézett, inkább elfordult és kikerült minket az összes, emiatt pedig csak kíváncsian néztem végig rajta, szemeim pedig megakadtak a kezén lévő véres kötésen.