Larry Stylinson One Shots

Kiwi

Dübörgött a zene és dohány illat keringett az egész szobában. Hol lágyan ringatózó, hol pedig öntudatlanul vergődő izzadt testek feszültek egymásnak, miközben az egész teret a lassan gomolygó cigaretta füst homályosította el. Minden sarokban egymás szájában kutató huszonévesek élvezték a fiatalságot és Louis bele sem mert gondolni mi történhet a mellékhelyiségben. Őszintén szólva nem is akart. Ez volt a legkisebb gondja, hiszen lassan arról sem tudott, hogy ő maga hol van és mit csinál. Csak azt tudta, hogy fáj. Nagyon. Ismét elrontotta. A zöldszemű szépség szavai visszhangzottak a fejében, miközben csak arra tudott gondolni, hányszor kell még elveszítenie őt és mi lesz, ha már nem kaphatja vissza. Félt ettől a gondolattól. Rettegett, mert pontosan tudta, hogy ő soha senkit nem fog már így szeretni. És nem is akar.

Lehajtott fejjel ült a pult előtt, ahol egyébként már negyed órája közölték vele, hogy ma bizony már nem szolgálják ki. Valószínűleg a könnyei már csak azért nem csorogtak, mert teljesen elvesztette a teste feletti kontrollt. Úgy érezte csak kívülről figyeli saját magát. Háttal volt a bejárat felé, épp ezért fel sem tűnt neki, amikor az ajtó kitárult és az érkező látványára valamennyi vendégben bentrekedtek a szavak. Igazából az is lehet, hogy akkor sem vette volna észre, ha pont rálát az eseményekre, mivel az említett személy a tömeget átszelve, megannyi tekintet kíséretében már mellette is termett.

- Hé, Tomlinson! Louis Tomlinson itt? Hogy vagy? Mesélj! - kezdte a férfi füleinek jelenleg borzasztóan irritáló női hang. Lassan emelte fel a még mindig párás és fáradt kék szemeit a mellette helyet foglalt szőkeségre. Őszintén halvány fogalma sem volt róla ki az. Csak másodpercekkel később kúszott az emlékezetébe egy név. Briana Jungwrith. Nem volt különösebb problémája a lánnyal, de nem ápoltak túl közeli kapcsolatot sem. Csak párszor találkoztak ezelőtt.

- Jézus, szörnyen nézel ki! Mi történt? - hasított újra fülébe a bosszantó hang és ő még mindig képtelen volt a válasz adásra. Csak ült ott, maga elé meredt és laposakat pislogott, majd végül már be is hunyta a szemeit. Egy váratlan pillanatban két meleg tenyeret érzett az arcára simulni, rögtön ezt követően pedig ajkak tapadtak az övéire. Louis nem nyitotta ki a szemét. Nem merte, mert az elméjében olyan csodálatos képek kezdtek elé vetülni. Látta maga előtt az ő göndör angyalát és azt képzelte ő az, aki most olyan odaadóan csókolja. Egyáltalán nem esett nehezére elképzelni minden mozdulatot, hiszen a fiú összes apró rezdülését tökéletesen ismerte. Annyira szerette volna elhinni, hogy ő az. Rettegett attól, hogy felnyissa a szemeit, mert akármilyen részeg volt, legbelül tudta, hogy ezek az érintések a közelébe sem érnek azoknak, amikkel az ő Hazzája tudja megajándékozni. Aztán sikerült neki.

Olyan mélyre fúrta magát az agyában a fiú gondolata, hogy képes volt elhinni, őt tartja a karjai között. Az egyenes szőke tincsek helyett, úgy hitte göndör barnák kúsznak az ujjai közé. A vékony derekat érintve, az izmos hasfal derengett fel neki. Tisztán látta azokat a hosszú lábakat maga előtt, pedig a kezei máshol jártak. Egyetlen pillanatra sem nyitotta ki a szemeit. Nem akarta, hogy elmúljon a fejében létrejött tökéletes varázs. Aztán legközelebb akkor eszmélt fel, amikor elérte a csúcsot. Szemei kipattantak, hátravetett fejjel a plafont látta csak, és őszintén fogalma sem volt mikor került ebbe a szobába, ezzel a franciaággyal. Ebben a pillanatban kúszott füleibe ismét az a borzasztóan kellemetlen hang, amit fogalma sincs hogyan tudott eddig kizárni. Olyan hatalmas fájdalommal csapott belé a felismerés, annyira nagyon fájt neki. Érezte, ahogy könnyei megállíthatatlanul, sok kis patakban csobognak az arcán lefelé, ő pedig iszonyú gyorsan kezdett felöltözni. Még hallotta, ahogy az ágyon fekvő nő értetlenül kérdezgeti tőle mégis mi történt, de jelenleg egyáltalán nem tudott vele foglalkozni.

- Bocsánat, sajnálom! - motyogta első és utolsó szavait a lánynak, mielőtt kilépett volna az ajtón. Részben talán nem is neki szánta őket, de már mindegy volt.