Larry Stylinson One Shots

Too Young

- Louis, nem szeretném, hogy felgyújtsd a konyhát. Tudod, én is ebben a házban élek. Egyelőre a mai vacsorát még bízd rám! - mondtam határozottan, amint átléptük a bejárati ajtó küszöbét. Hihetetlenül jó volt megérkezni a januári hideg után. Fagyos szelek fújtak odakint és, ha ez nem lenne elég, Louis Tomilson, aki köztudottan életében nem csinált még egy rántottát sem, a fejébe vette, hogy ma ő készíti a vacsorát.

- Egyszer veszem rá magam ilyesmire és akkor is így lehangolsz? - kérdezte tettetett szomorúsággal a hangjában.

- Nagyon sajnálom Boo, de fiatal vagyok még a halálhoz. Ha tényleg nagyon szeretnél valamit csinálni, akkor főzhetnél egy teát, mert teljesen átfagytam.

- Ezer örömmel - forgatta meg szemeit, de közben ott volt az a halvány mosoly a szája szélén.

- Utána pedig, ha gondolod nézheted hogy csinálom. A következő alkalommal már te is profi leszel.

- Tényleg minden vágyam tétlenül bámulni, ahogy főzől - mondta gúnyosan elhúzva a száját, majd mellém érve elmosolyodott és egy aprót csípett az arcomba, mint a nagymamák, mikor újra találkoznak a rég nem látott unokákkal.

- Ahogy én csinálom az művészet. Egyébként pedig majd néha segíthetsz. Például vághatod a zöldséget. Amennyiben biztosítasz róla, hogy az ujjad nem kerül a salátába.

- Majd igyekszem. Bár szerintem csak áldás lennék a pocidnak, de te tudod - vont vállat egy önelégült félmosoly közepette.

- Ha meg szeretnélek kóstolni, majd szólok - vetettem oda és csak azután realizálódott bennem a mondat kétértelműsége, hogy a szavak már elhagyták a számat.

- Nem szükséges előre figyelmeztetned - nevetett, majd mellém lépve egy bögre gőzölgő gyümölcsös teát nyomott a kezembe.

- Köszike - mosolyogtam rá az előbbiektől kissé piroskás arccal, majd óvatosan belekortyoltam a meleg italba.
- Ügyes - néztem rá elismerően.

- Hát azért egy kis tea elkészítése még nekem sem okoz gondot - közölte, majd emelt fővel indult a zöldségekért.

Egyből neki is álltunk a vacsora elkészítésének és tulajdonképpen sokkal jobban élveztem Louis társaságában az egészet. Pedig alapvetően is imádok a konyhában tevékenykedni, de Louis még ezt is sokkal jobban feldobta. Időközben sikerült túllendülnie a zöldségek előkészítésén úgy, hogy mind a tíz ujja a helyén maradt. Igazán büszke voltam. Az már egy másik kérdés, hogy az egész konyha a feje tetejére állt. Igazából már túl voltunk pár kajacsatán és egy fogócskán is. Egyáltalán nem bántam a rendetlenséget. Tökéletesen megérte.

- Csak tudnám, hogy tud valaki kezében ilyen rosszul festeni egy krumplihámozó - néztem rá nevetve.

- Ne gúnyolódj már, hanem segíts, ha jobban tudod - nyújtotta rám a nyelvét, mire odaálltam mögé, fejemet pedig kényelmesen a nyakhajlatába támasztottam, majd kezeim óvatosan az övéire helyeztem.

- Előszőr is, foghatnád rendesen - kuncogtam vállába, ő pedig felmordult. Megigazítottam kezében a hámozót, majd elhátráltam tőle. Még percekig éreztem magamon a tekintetét.
- Mi az? - néztem rá kérdőn.

- Szemét vagy - felelte egyszerűen, majd közeledni kezdett felém.

- Miért?

- Csak - közölte, majd hirtelen megragadott az oldalamnál és csikizni kezdett. Így kezdődött el egy újabb kergetőzés a konyha asztal körül.

- Louis, Elfáradtam - lihegtem nevetve.

- Nem nagyon érdekel - jelentette ki, majd ismét elkapott. Már meg sem próbáltam kiszabadulni karjai közül és a lábaim is felmondták a szolgálatot, aminek hála, hírtelen az asztalon találtam magam, a súlyom pedig az engem szorító Louist is odahúzta. Pontosabban rám. Olyan szűrreális volt az egész. Ott feküdtem 17 évesen egy princess parki lakás konyhájának asztalán, egyik oldalamon egy sótartó, a másikon egy csomag parmezán, rajtam pedig egy fiú. Vagyis A fiú. Egyszerre minden zaj elhalkult. Szinte meg sem hallottam, ahogy egy villa hirtelen az asztal széléről a padlóra zuhant. Megállt a világ. Nem mozdultunk. Sem ő sem pedig én. Fogalmam sincs mennyi idő elteltével tört meg a tökéletes mozdulatlanság, de nem bántam, mert Louis tenyere lassan arcomra simult.

- Tulajdonképpen nem hiszem el, hogy vagy képes ilyen aranyos lenni, Harry Styles - nevette el magát hitetlenül, mire éreztem, hogy megemelkedik én pedig abban a pillanatban bepánikoltam. Nem akartam, hogy véget érjen az a pillanat. Nem akartam, hogy ott hagyjon engem. Igazából sosem akartam egyetlen percet sem nélküle tölteni többé. Akkor és ott csak erre tudtam gondolni. A józan eszem teljesen elhagyott és hírtelen megragadtam Louis tarkóját majd visszahúzzam magamhoz. Pár centi választotta el ajkainkat és tulajdonképpen fogalmam sincs ki szüntette meg a távolságot, ami egészen addig annyira hatalmasnak tűnt. Az a pár centi jelentette az egész univerzumot. Amikor pedig végre eltűnt az ajkak távolsága az olyan volt, mint egy ősrobbanás. Létrejött egy új világ. Egy világ, ami csak a miénk volt. Egy világ, amit soha senki nem érthetett meg.

- Mi..mi volt ez? - bukott ki belőlem, mikor Louis óvatosan legördült rólam és pihegve mellém feküdt.

- Nem tudom. De azt igen, hogy tetszett. Nagyon - jelentette ki, majd rámszegezte zafír íriszeit és elmosolyodott. Azt hiszem bátran állíthatom, hogy sohasem találkozott még úgy kék a zölddel, mint akkor, abban a pillanatban. Beleestem. Nem nyakig. Engem teljesen ellepett a szerelem.