Ugyan olyan nap volt..., mint a többi. Nem nagyon tudok különbségeket tenni a napok között. Felkelek, elindulok a suliba, csak nézek és figyelek, próbálok oda figyelni a pillanatokra, aztán haza megyek, tanulok, edzek és lassan kezdődik is újra az egész. Néha azt se tudom már ki vagyok.
Suliban voltam amikor megláttam az üzenetedet a telefon képernyőjén szinte villogni. Néztem magam elé és elgondolkodtam miért keresel. Vajon mit akarsz. Nem volt kedvem beszelni de még is vissza írtam valamiért. Járt az agyam mit kéne tennem mert, hogy igazából én nem is ismerlek. Beszélgettünk, nem tudtam mit gondoljak rólad. Vicces voltál, néha elmosolyodtam a telefon mögött. Magamban azt gondoltam hogy biztos olyan vagy mint a többi. Folytattam, vissza írtam oda figyeltem mit mondasz próbáltam kiszűrni a lényeget. Már a végére mindenkinek csak azt mondtam jó fej vagy és hogy szinte már bírlak.
Így kezdődött.
Nagyjából gondoltam mi lesz de még is más volt minden vagy is annak tűnt. Beszéltünk és beszéltünk egyre többet és többet mintha már szinteket lépnénk. Kíváncsi lettem. tudtam hogy nem olyan vagy amilyennek mutatod magad. Lassan már érdekelt mi van veled és hogy például hogy érzed magad. Szerettem veled beszélni...érdekes hogy kb. hónapokig beszéltünk és még is ez van. Pedig még csak nem is voltam rád kíváncsi. És aztán el kezdődött minden...
minden aminek lehet meg se kellett volna történnie, amire még csak nem is vártam vagy gondoltam, minden ami aztán talán olyan fontos lett hogy már számít, és számítani is fog...minden apróság, kis félelem, izgatottság, gondolat, tett vagy tettek...minden.
