Vanitas X Noé Oneshot

Melletted

Ez a történet egy szép péntek estén játszódik. Az ég tiszta volt,a csillagok csak úgy ragyogtak. Párizs lakosai már rég nyugovóra tértek. Kivéve két fiút,kik egy ház tetején ültek. Nem megszokott páros voltak. Egyikük csak egy átlagos embernek vallotta magát. Azonban a másik egy vámpír volt. Ebben a világban nem elfogadott még az emberek és vámpírok közti bármilyen kapcsolat. De ők kivételek voltak. Hajukat néha-néha felborzolta az az enyhe szél. De ők csak csendben nézték az alvó várost arra várva,hogy a másik mondjon valamit.
-Noé..-törte meg a csendet Vanitas. Hosszú fekete haja csak úgy lobogott a szélben és azúr kék szemei csak úgy világítottak a sötétben. Arca a nem megszokott bohókás nemtörődöm részét mutatta. Ezúttal nagyon is komolyság volt leolvasható keskeny,kecses arcáról. Még szomorúság is felfedezhető volt szemeiben. Kis hezitálás után folytatta mondatát.-Még mindig vágysz a véremre?
Noé szemei kikerekedtek. Alig tudott megszólalni. Inkább csak egy enyhe,alig látható bólintást adott válaszul amit a kékszemű mégis észrevett.
-Tudod-kezdte Vanitas- mind azok után amiken keresztül mentünk..úgy érzem itt az ideje,hogy beteljesítsem ezt a vágyad. Túl sok mindent tettél értem és csak most jutottam el oda,hogy értékelni tudjam. Úgyhogy- húzta lejjebb garbóját az ember- Nesze. Igyál.
Noé nem hitt a szemeinek. Meg akarta tenni de tudta,hogy van egy bökkenő.
-Vanitas..ugye tudod,hogy ha megteszem akkor látni fogom az emlékeid?
-Ha nem tudnám nem kértem volna. Noé Archiviste. Tisztában vagyok az Archiviste klán képességével. Ha valakinek a véréből isznak,feltárul előttük az adott ember emlékei. Te kis lüke..komolyan azt hiszed,hogy Én, mint egy vámpirokra szakosodott orvos ezt nem tudtam?
-N-nem! Egyáltalán nem gondoltam erre. Csak... mindig is olyan titokzatos voltál velem. Sose válaszoltál semmire amikor rólad kérdeztem.
-Mert irritáló voltál. Nem tagadom,most is az vagy. Ahh, mindent nekem kell csinálni- és ezzel a mondattal Vanitas elkezdte kigombolni az ingjét így a nyakán kidudorodó erek mégjobban kilátszodtak. Annak a látványnak Noé már nem tudott ellenállni és szépen csillogó lila szemei átváltottak vörösbe és ezzel együtt ráugrott társára,élesre megnőtt fogait a kékszemű nyakába szúrta és szívni kezdte a vérét. Vanitasnak már van tapasztala ha vámpírharapásról van szó,elég csak Jeanne-ra gondolni,viszont ez most más volt. Valahogy olyan érzelmek támadtak fel benne a vámpírral kapcsolatban mint ami még soha nem volt ezelőtt. Végre úgy érezte boldog. És ezúttal őszintén. Ez a boldog érzés egy kellemes melegséggel töltötte el minden porcikáját. Viszont félt,hogy Noé mit fog gondolni róla miután meglátta az emlékeit. Noé előtt egy egész élet tárult fel mely tele volt fájdalommal és kínzással. Belegondolt,hogy Vanitasnak ezen mind keresztül kellett mennie. Egyszer nem érezte magát boldognak. Megjátszotta minden mosolyát,minden kacagását,minden szépnek vallott pillanatát. És ebben a pillanatban leesett neki több dolog is. Hirtelen elhúzódott az addigra már boldogságban fürdőző ember nyakától majd lihegve megszólalt.
-Nem fog menni...-Vanitas értetlenül nézett a fehérhajú,csokibarna ifjúra kinek szeme színe visszaváltozott a megszokott lilához-Vanitas,nem tudlak megölni.. nem tudom megtenni. Ezek után már nem. Lehet eddig se tudtam volna.
-Noé.. ezt az elejétől fogva tudtam. Túl jó szíved lett volna ehhez. Még úgy is,hogy rólam van szó. De megkaptam tőled a legkedvesebb ajándékot a világon.
-Vanitas.. miről beszélsz?
-Bolodggá tettél. És csak egy helyen vagyok a legboldogabb.-a kékszemű arca kezdett felvenni egy enyhe vöröses árnyalatot.
-Mégis hol?-értetlenkedett a vámpír.
-Melletted. És ezzel a mondattal befejezve a történetet, Vanitas lassan eltüntette az ajkaik közt lévő üres teret.