Az Élet kerekasztala

Ébredj

Őszinte leszek. Fasz ki van. Hogy hogy jutott el érzéki megfogalmazásom ehhez a konklúzióhoz? Elmondom.

A szerencsejáték nem mindig tiszta, és nem mindig szép. Elmondanám, ha eddig még nem jöttél volna rá, hogy ez az egész könyv egy kibebaszott metafora, és a szerencsejáték az élet, a játszmák a történések, a kerekasztal pedig az én szánalmas kis nyomoronc életem. De ugye, mint rájöttem ez lényegtelen. Jó szórakozást a mai körhöz, ami egy keserű, önirónikus, számotokra viszont remélem élvezetes lesz. Nézzétek ahogy szenvedek.

Megvan az, amikor hajnal 11-kor, mert a hajnal szót bármilyen időponthoz hozzácsapni nem is a jelentést modifikálja, hanem csak érezteti, milyen abszurd időpontról van szó, és jelzi, hogy igen, kedves olvasók, most kell meglepődni, szörnyülködni, sajnálni az írót... Na szóval megvan az, amikor bőgve görgetsz le az Instagram DM-jeid között, hogy mégis kinek öntsd ki a lelked, és kb. ilyen beszélgetést folytatsz magaddal:

-Nem, neki elege van belőlem.

-Ő szar tanácsot ad, valami olyat, mint hogy „az élet fos"

-Ő mindig meghallgat, esküszöm már nekem van bűntudatom, szegényt kész terepeutának használom...

-Most ugye nem azt mondtad, hogy használsz valakit.

-Úristen nem úgy gondoltam...

-De. És ezt te is tudod.

-Befogod?

-Undorodom tőled.

-Visszatérhetnénk a témához?

-Nem. Szerintem az eredeti tervhez térjünk vissza. Az előbb olyan megvilágosult fejet vágtál bőgés közben, miközben nem tudom hanyadszorra elhatároztad, hogy végre megölöd magad, hogy azt hittem, most meg is teszed.

-Szerintetek ha közlöm holnap a tanárral, hogy le szeretnék menni az iskolapszihológushoz, igazolja az órát?

-...neki nem írhatok, őt nem tudom hanyadszorra double textelem...

-Elsírom magam.

-Már azt csinálod.

Remélem vissza tudtam adni ennek az érzését. Hol tartottam? Ja igen, hogy megvan-e ez az érzés. Mert é úgy gyűjtöm az ilyen és ehhez hasonló élményeket, mint a Pokemon-kártyákat. Ja, meg onnan indultam, hogy fasz ki van.

A mai nap felállítottak a képzeletbeli pókerasztaltól. Néha az embereket elragadja hév. És nem hogy nem tudják megőrizni a pókerarcukat, de lebasszák az asztalra a tetves kártyákat és üvöltözni kezdenek.

-Utálom az életeeeeeeeeeet.

-Kuss.

Velem is ma ez történt. Tudni illik, ahogy a fejemben lévő hangok idézetei már elkezdték spoilerezni, ma megint volt egy öngyilkossági hajlamom. Először csak Gorillaz-t hallgattam és bámultam ki a fejemből. Itt ugye már elveszítettem a pókerarcot, mert hagytam hogy a sűrített-dúsított mérhetetlen üresség, kedvetlenség, ami bennem lakozott, kiszökött, és gyertyaként elszívta az oxigént, esküszöm még a fejem is megfájdult. Aztán átváltott szomorú zenére, én pedig bőgni kezdtem. Ebbe még semmi új nincs, éppen azzal herg8eltem az engyenletlen légzéses bömbölésem, hogy miért kell egy olyan világba születnem, ahol aza emberek ölik egymást, miért nem élhetünk mind, miért nem lehet mindenkinek elég ennivaló és megfizethető mentális egészségügy. Hány eset (öngyilkosság) kell még, hogy észrevegyük, mit teszünk. Mert nézd és lásd, itt ülök, és nem tudom kinek írjak, kit érdekelne, miért nincs mellettem most senki, csak azért nem ölöm meg magam, mert elvileg ezeknek az embereknek kellek, vagy csak nem akarnak bűntudatot érezni? Aztán jött az említett megvilágosodás. Kurvára nem érdeklek senkit. De jó! Most minden irónia nélkül...

Izgatottan pergett le előttem a következő 24 óra egyik lehetséges variációja. Mikor volt utoljára, hogy cenzúra nélkül leírhattam mindent? Szerintem sohasem. Egyrészt mindig volt olyan, amit ki kellett hagynom, mert akkor elárultam volna egy-két titkot, felfedtem volna az érzéseim, bla bla bla értitek. De ha meghalok. Előtte szabadon beszélhetek. Mert nem félek az eljövőtől. Már terveztem ahogy megalkotom az életművem, nagy művészekhez hasonlóan, ami ugye sohasem leszek, még akkor se ha életben maradok, aztán offolom magam.

Néha az a gondolat tart vissza, hogy megpróbálom felfogni, hogy mi a halál. Nem térek vissza, nem látom, hogy reagáltok. Én már nem fogom tudni cselekedeteim következményeit, nem fogom tudni megbánni. Nincs visszaút. De ha ezt megfordítom. Nem tudom megbánni. Mert nem vagyok már. Nem létezek. Meghaltam. Egyszerűen: engem már nem érint, hogy mi van utánam. Tik meg, kiket meg érint, tik meg, kik engem gyötörtök, bekaphatjátok a Wattpad smut írók által emlegetett véreres harminccentis fa-. (Remélem értettétek a Werther kopizásom) 

Ez felbátorított. Természetesen nem tettem meg. Most sem. Nem tudom hogy jól tettem e. Mert az előbbivel ellentétben azt még meg tudom bánni.

S mint aki kijózanult részegségből, a halál gondolatának extázisából bámultam a falat.

Majd jött e bölcsesség, ami e kis történet első mondatát megihlette.

-Senki nem segít meg ebben a kibebaszott világban. És senkit nem érdekelsz. Egyedül vagy baszki. Szokj hozzá.

A kerekasztalnál nincsenek barátok. Elárulom neked is, keserű de őszinte szavakkal. Tanulj és rügyezz, drága palántám. Kurvára egyedül vagy. És csak magadra számíthatsz. Ha sokra akarod vinni, ébredj fel. És építsd egyedül várad. Én itt leszek. Mert nekem ebből elegem van. Nekem az nem kell. Etettek hazugságokkal, csillámpóni álmokkal, aztán felébredtem és körülnéztem. És ide jutottam. Fasz ki van.