Az Élet kerekasztala

Mi is annak a Red Velvet számnak a neve?

A mai nap orosz rulettezünk. És ezt a fejezetet nem más ihlette, mint a biológia tanárom. Tudniillik, vagyis természetesen nem kell tudni, hiszen nem a ti biosz tanárotok kedves olvasók, de nálunk minden órán feleltet a tanár. Még tavaly elmondta nekünk, hogy van lehetőségünk felállítani egy sorrendet és magunk között megbeszélni, hogy ki felel. Azt mondta, ő minden órán megkérdezi, ki a mai felelő, és ha senki nem jelentkezik, akkor majd ő felszólít valakit. Nekünk, mert gyökérségünk határtalan, még nem sikerült kialakítani egy rendszert. Ezért a tanárnő minden órán furcsállja, hogy az orosz rulettet választottuk. ez gondolkoztatott el, hogy valóságban az életben hány alkalom van, ahol elkerülhetnénk a véletlen sorsdöntő kezét, és magunk fordíthatnánk életünk kedvünk szerint. Ami engem, pardon, de mérhetetlenül felbasz. Saját magamat is beleértve.

Pont bioszórán történt. Nálunk még mindig nem volt rendszer a felelésben, és vészesen közeledett a becsöngetés. Aznap épp senki nem tanult, ami azért nem akkor meglepetés. A pánikoló diákok esélyeiket latolgatták, mit lehetne mondani, hogy elkerüljük a felelést. Hazudjunk?

-Tanárnő, úgy volt, hogy a Zsálya (nem, nincs ilyen nevű osztálytársam ez egy állnév) felel, de hazament mert beteg lett!

-Nem ez nem jó, mert akkor a kövi órán őt szólítja fel és nem is akart felelni.

Mi lehet a megoldás? Sírjunk? Mert hát tanuljon az, aki tizedikben még mentálisan stabil. (Ez a „tanuljon az, akinek két anyja van" új megfelelője)

-Tanárnő, ezen a héten csómó dogát írunk, kérem ne feleltessen!

Ebben állapodtunk meg. Becsöngetnek, belép a tanár, senki nem szól egy szót se. Miért? Mert az ember, hiába tagadja, optimista. Még én, aki hozzászokott a kilátástalan, nyomorult életéhez sem, még én sem jelentkeztem. Az embernek van egy olyan mentalitása, hogy majd csak lesz valahogy. Valaki majd úgy is felel, és hát úgyse én leszek. Úgy ragaszkodunk a forgó töltöttpisztolyhoz, mintha rá lenne írva, hogy minket úgyse találhat el. Mert mégis mennyi az esélye annak... Kuss. Ha lenne egy csöpp agyunk, kiszámolhatnánk, hogy az esély nem is olyan kicsi.

A fegyver nyikorogva állt meg rajtam e napon. Az ütő úgy állt meg bennem, mint a tanár szeme a nevemen amikor a névsort olvasta. Könyörögve néztem először körbe, nincs, aki megment, mikor mondjuk, amit megbeszéltünk? Hogy sok a doga vagy hogy a Zsálya felelt volna? De senki meg se mukkant.

Miután visszaballagtam a helyemre, egy friss hármassal, elöntött a düh. Mert becsaptak, elárultak, persze amikor már tudták, hogy az ő seggük biztonságban van, az már nem érdekel senkit, akit kivetettek a farkasok közé. Tipikus magyar mentalitásom volt abban a percben, valakit okolok.

Pedig a tudatalattim teljesen tisztában volt, hogy van rá esély, hogy én felelek. És tök mindegy, hogy az osztálytársaim csak akkor prédikálták kifogásaikat, amikor nem tudták, hogy ki felel. Mert én tudtam volna a sorsomon változtatni, ha nem a „majd csak lesz valahogy" mentalitással élem az életem.

És ez mindenre igaz. Ne bízz dolgokat a véletlenre, aztán okold azt a problémádért! Nem vagy Midari Ikishima, úgysem fogod élvezni az orosz rulettet. És csak hogy a szokásos pesszimizmusommal tápláljam rothadó lelketek bomlását, de feltételezd mindig a jobbat Mert ez a valós élet. Számolj a rosszabbal basszus. 

UI: Mivel úgyse tudjuk, meddig nem műkszik a Facebook meg az Insta, és a mai leckében megtanultátok, hogy legyetek pesszimisták, ne várjátok, ameddig újra elindul, hanem olvassátok a könyveimet és kommenteljetek nyers kritikát, mert a degrading kinkemnek sír a szája.