A Fekete Sárkány árnyékában

Ötödik Fejezet - Fellélegzés

Gling közel háromnapnyi járásra volt Hoffstadt-tól. Útjuk nagy részében csendes erdőkön és pusztákon keltek át, kerülték a lakott területeket, hogy minél kisebb legyen a kockázata annak, hogy eljut a hírük az ellenség fülébe. Már messziről látták az ég felé meredező hegycsúcsokat és érezték a lábuk alatt emelkedni a talajt. Az időjárás egyre hűvösebb lett, ahogy északra haladtak és az égen vastag fellegek gyülekeztek. Az emelkedőkön átívelő kavicsos utak megnehezítették számukra a haladást, de legalább már csapatként küzdötték át magukat Douver dombságán.

Valóban, az együtt töltött idő jót tett a század összekovácsolódásának. A meggyilkolt férfi megtalálása után realizálódott igazán az ifjú katonákban, hogy milyen messzire bemerészkedtek az ellenségeik portyázó csapatai királyságuk szívébe és rájöttek, kénytelenek lesznek hozzászokni egymás társaságához és félretenni ellentéteiket, hogy sikert arathassanak. Már az első letáborozás is komoly munka volt. Majdnem két órába telt, míg normálisan felállították a sátrakat, főleg mivel Clide és Elbert folyamatosan fújtak egymásra közben, és a kötelek megfeszítése valahogy sosem sikerült egyszerre. De a vezető lovagok segítségével, idővel összhangba kerültek.

Így, a harmadik napon, már családias légkörben vonultak végig az aktuális magaslatra felvezető kavicsos úton. Sokkal jelentősebben megismerték egymást, mint korábban. Persze néhány ellentét azért megmaradt. Elbert nem felejtette el az étkezdőben történteket, bántotta az ellentmondáshoz nem szokott lelkét, hogy nem az övé volt az utolsó szó. Bosszúsan lihegve menetelt előre. Míg a legtöbbjükben a kalandvágy, vagy a hazaszeretet tartotta a lelket, addig a sápadt fiúban valami egészen más. Nem volt hozzászokva ennyi meneteléshez, főleg nem ilyen körülmények között. A bakancsa feltörte a lábát és selyemhez szokott bőrét kimarta a verejtéke. Elmosolyodott magában, ahogy felnézett az orom tetején ácsorgó lóra, akinek a nyergében a Félkarú ült. A fejében végignézte, ahogy az általa szívből utált ördögfajzat valami hatalmas hibát követ el és megszégyenül az egész század – nem is – az egész birodalom előtt. Nem is igazán tudta, miért égett benne ekkora gyűlölet Violet iránt, valamiért csak a begyében volt. Ahogy ezen gondolkozott, hirtelen kifordult egy kő a lába alól, és a földön találta magát, alaposan lehorzsolva a kezeit. "Remek, már csak ez hiányzott." Gondolta magában, ahogy kiköpte a port. Ahogy felemelkedett az első dolog, amit meglátott, az éppen Violet keze és mosolygós arca volt. „Mindjárt letörlöm azt az otromba vigyort a képedről." Ellökte a segítő kezet magától és feltápászkodott. Villámokat szóró tekintettel sétált el a lány mellett.

„Hát, én megpróbáltam." Gondolta magában Violet, ahogy megrántotta a vállát. Hátranézett és bevárta Joshuát, aki nem messze mögötte jött, fáradt tekintettel az arcán. Az ördögfajzat rámosolygott. Csak akkor tudott őszintén örülni, mikor a fiú mellette volt és még ő maga sem tudta megmagyarázni, miért. Biztató szavakat akart mondani a kis szőke apród felé, de egy hátulról érkező füttyentés megzavarta.

- Kapjátok össze magatokat, suhancok. Elértük a célpontunkat. – Mondta feléjük büszkén a félkarú lovag, azzal megsarkantyúzta lovát és eltűnt a szirt mögött. Violet elkezdett utolsó erejével szaladni a csúcs felé, hogy elsőnek láthassa az alant elterülő tájat. Elrohant Clide mellett, aki kimerülten nevetett.

- Oda nézzetek, Violet mindjárt lelök a hegyről!

A lány nem is törődött vele és fáradtságát elfeledve felszaladt a sor elejére. Lihegve állapodott meg a csúcson. Érezte, ahogy a lába alól a kis kavicsok fellazultak és kopogva a mélybe hulltak. Lélegzetelállító látvány tárult elé. Egy mély völgy terült el alattuk, a zöld fűtenger szédítő látványt nyújtva hullámzott és a hideg szél a démonfajzat arcába vágott, ahogy meglátta a kis várost a mélységben ülni egy patak mentén. A messzeségben hatalmas hegyek ágaskodtak. Közel volt Douver.