A megnyugtató mosoly[Sasunaru/Narusasu]

1.rész

Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakad .De csak ilyen mondhatni ,,apróságon". Jó, mondjuk lehet nem apróság, hogy melyik nemhez vonzódsz, de ha lenne vagy lettvolna valaha fiam/ lányom, akkor az is biztos, hogy nem az fogja nálam meghatározni, melyik nemhez vonzódik ...Nem panaszkodhatok mert ez már több hónapja kiderült.Tehát hogy meg kellet volna szokjam,de mégis nagy traumát okozott még nekem is, nem hogy a szüleimnek.

Felkaptam a telefonom, a pulcsim majd a kabátomat és a telefont be csúsztattam a pulcsim zsebembe, felhúztam mindkét rétegen a cibzárt majd a kapucnikat is és ki ugrottam az ablakon.

Most valahogy nem éreztem biztonságban magam ott, amit még régebben otthonak mertem nevezni. De bárhogyan is, most már nem fogom egy darabig annak nevezni. El akartam tűnni mindenki elől, el sem hiszem, hogy ez mind egy félre értés miatt történt. Mondjuk nem vártam mást egy Uchiha Fugakutól, aki alapon egy igen ,,agresszív", komor, tiszteletet elváró ember, aki a fiait be fogja, elvárásokkal telve, és ha hibázik az egyik nemzedéke akkor egy büntetés, agymosással meg hintve majd elsimítja a hibát.

A nagy gondolkozás közben rá jöttem, hogy szakad az eső és egy taxi párperc után elsuhant mellettem és sikeresen megtalált a kerek alól felfröccsenő víz, ami teljesen befedett. Bele törődtem, nem érdekelt semmi, csak a fejemhez vágott szavak, és hogy az apám komolyan elhitte azt, hogy én meleg vagyok. Ki tört belőlem a zokogás. Nem tudtam merre mennyek, egyáltalán hogy hol fogok aludni, hogy egyáltalán fogok-e aludni. 

*Naruto*

Futottam haza felé kapucnimat fejemre húzva. Nem hiszem el hogy pont ilyenkor kell szakadnia ennek az esőnek, mikor én pont megyek hazafelé. Hihetetlen. Sakurának is pont most jutott eszébe hogy tegyem fel a lámpáját, gondoltam jó idő van, ezért sétálva megyek, legalább kapok egy kis friss levegőt. Mint megtudtam, az apám barátja megy arra felé haza, ezért elvisz Sakurához, és hogy majd onnan haza sétálok, csak valahogy nem mindenki értett egyet velem hogy sétálok.

Futottam a már rég bezárt kis bolt előtt, mikor megpillantottam egy fura alakot. Vékony alakját kiemelte a rá ázott ruha darabok, szeme ürességet, szomorúságot tükrözött, mint egy félholt. Kb. 17 éves ránézésre. Lábai alig tartották, de annyira hogy majd nem össze csuklott.

Csak nézni bírtam, valahogy anyámra emlékeztetett. Sápadt bőr, csont vékony, ilyen volt ő is halála előtt.

Csak álltam és vártam hogy szép lassan el mennyen de mikor pont mellettem sétált el, felnézett. Látszott rajta hogy kétségbe van esve és csak rimánkodni tudna az istenekhez hogy legyen jobb sorsa mint ez ami most van majd elhaladt. Én általában át szoktam érezni az emberek nyomorúságát attól függően, hogy csak sajnálja magát, vagy nem de ez most szíven ütött, de csak egy pillantástól úgy éreztem magam, mint hogyha az én problémám lenne.

Gondolkozásomból felriadva egy telefon csörgés ugrasztott ki. Apa volt az.

-Szia fiam- köszönt kicsit zaklatottan -Mikor érsz haza?

-Ja bocs apa, megyek már haza- Hátra pillantottam de a fiú nem volt már ott

-Rendben- könnyebbült meg -siess, nem akarom hogy beteg legyél

-Oké megyek- tettem le a telefont és futottam tovább

-Bőrig áztam -jegyeztem meg magamnak majd levettem a kabátom és a cipőm majd mentem is fel fürödni, miután haza értem