végre együtt

A kórház fele

Reggel amikor felkeltem Tobio már nem volt az ágyban, mint általában. Már napi rutinná vált hogy ő konyhába csinálja a reggelit én meg alszom. Kicsit bűntudatom van miatta.
-Jó reggelt -sétáltam oda hozzá.
-Jó reggelt -adott egy puszit aztán kiszedte a tányérunkra a 2-2 tükörtojást.
-Toobiiioo -kezdtem hisztizni- mért nem keltesz soha amikor lejössz? Úgy szeretnék ébredni hogy mellettem van a szerelmem.
-Mert amíg te alszol én meg tudom csinálni a reggelit, ha én nem csinálom meg akor ki fogja?
-Egyszer én is csinálhatnék reggelit - ajánlottam fel.
-Mit ártottam én neked? -kérdezte drámaian.
-Hé annyira azért nem vagyok rossz- szólok rá dühösen.
-Persze, persze, emlékszel a múltkoti omlettre?- vonta fel a szemöldökét.
-Az palacsinta volt- motyogtam és inkább elvettem az egy tányért.
-Itadakimas- mondtuk mindketten és elkezdtünk enni.
-Beszéltem az orvossal- kezdett bele- azt mondta hogy délben tud fogadni.
-És mennyi az idő?
-10 múlt, fél óra alatt kiérünk kocsival. Forgalomtól függően inkább 45 perc.
-Oké.
Ilyenkor örülök nagyon hogy Tobio tud vezetni és hogy van kocsija, tömegközlekedéssel talán már most késésbe lennénk. Miután végeztünk az evéssel elmosogattunk, letusoltunk és felöltöztünk. És még így is volt bőven időnk. Épp azon gondolkoztam hogy mit kéne vinnem magammal amikor hírtelen megszólalt a telefonom. Megnéztem hogy ki az. Suga-san volt, vele is régen beszéltem már.
-Szia, Suga-san -szólok bele.
-Szia Hinata csak azért hívtalak mert gratulálni akartam- szólt bele boldogan a régi csapattársam.
-Mi-Mihez is?- azt hittem eldobom a telefont mégis honann tudná, csak nem mondta el Tobio.
-Hát a diplomához, mi máshoz?- nevetett.
Ja hogy nem tudja, hát kicsit megijedtem az biztos.
-Ja igen köszi- válaszoltam enyhén zavarban.
-Hinata- szól bele gyanakvóan.
-Igen?
-Van valami más is amiért gratulálhatnék?
-Ja, nem nincs csak tudod nem rég kelltem, a világomat alig tudom- nevettem el magam kínosan.
-Hinata- szólt rám Suga- tudod hogy nem szeretem ha hazudsz! Amúgy is hallom a hangodon hogy már jó ideje fent vagy. Szóval mit titkolsz?
-Öhm ezt inkább ne telefonon...
-Átmegyek, jó?
-Ne, most épp megyek el itthonról, esetleg holnap?- adtam neki ötletett.
-Legyen akor holnap.
-Rendben, szia- tettem le a telefont.
-Ki volt az?- karolt át hátulról Tobio.
Kicsit megijesztett ami miatt fel is sikítottam. Észre se vettem hogy itt van, mióta lehetett mögöttem.
-To-Tobio- igyekeztem kicsit lenyugodni- mióta állsz itt?
-Most jöttem be- feleli- kivel beszéltél?
-Kageyama Tobio féltékeny- mosolygok rá gonoszul majd nyomok egy puszit a szájára- Suga-san volt, csak gratulálni akart.
-Honnan tudta meg?- kérezte meglepetten.
-Hát igen...- vakartam meg a tarkóm- én is így reagáltam, elmondta hogy ő a diplomára gondolt úgyhogy holnap átjönn mert tudni akarja hogy mihez kellene még gratulálni.
-Shoyo te hülye- neveti el magát- mindegy ismerjük Sugát, biztos örülni fog ha megtudja.
Kezeimet a melkasára téve hajolok ajkaira egy csókért. Derekamnal fogva átölel és hosszasan csókol. Miután elváltunk a fülemnel kezd cirógatni, én a kezébe bújva élvezem az érintését.
-Lassan indulni kell- nézett a szemembe mosolyogva.
-Rendben menjünk- villantottam meg széles vigyoromat.
Egy 40 perces út után végre megérkeztünk a kórházba. Az első utunk a recepciós pulthoz vezetett. Ott Tobio elmondta a fontosabb dolgokat (nevem, orvosom neve, hogy mért jöttünk és hogy mikorra).
-Sajnálom de az orvosuk ma reggel beteget jelentett- tájékoztat a hölgy- egy másik orvoshoz lettek kiírva, fiatalabb nagyon tehetséges.
-Értem- válaszolta Tobio.
Még elmondta nekünk hogy hova is kell mennünk aztán egy "köszönjük"-kel elköszöntünk és elindultunk.