Életem egy pszichopata gyilkossal [Isaac Foster x Reader] [SZÜNETEL]

1.

(N) szemszög

Reggel 7:00-kor megszólalt telefonomon az ébresztő. Kurvára nem volt semmi hangulatom sem felkelni, ezért kinyomtam és aludtam tovább.

Egy óra elteltével felébredtem és nagy nehezen kikeltem ágyamból, majd lementem a konyhába reggelizni. Körbe néztem a hűtőben és a szekrényekben. Mivel nem igazán volt semmi kajám otthon, csak még egy utolsó csomag müzli, ezért elhatároztam hogy azt fogok enni. Kivettem a csomagot a szekrényből, majd leraktam a pultra. Kivettem a hűtőből a tejet és azt pedig mellé raktam. Vettem elő tányért és evőeszközt, majd gyors megcsináltam magamnak az ételt.

Percek múltán már neki is láttam a reggelinek. Kaja után úgy döntöttem elmegyek vissza a szobámba heverészni és semmit tenni.

Pár óra elteltével hamar elérkezett a délután. Arra a döntésre jutottam, hogy ebédelek egyet és este elmegyek megint gyilkolni.

Kb félóra elteltével ebéd után elkezdtem készülni az estére. Vettem fel egy kissé szakadt fekete farmernadrágot, egy egyszerű fekete rövid ujjú felsőt, rá meg szintén egy egyszerű fekete zsebes és kapucnis pulóvert. A kapucnit fejemre húztam. Az asztalról elvettem a késemet és a pisztolyomat, majd zsebembe helyeztem őket. Míg esteledett szép lassacskán, neki láttam kicsit rendet rakni a szobámban, mivel már rohadt nagy volt bent a kupi.

Kis idő múlva mikor már végeztem, kinéztem az ablakon és láttam hogy már este volt. Szép tiszta volt az ég, sehol egy árva felhő. A telihold csak úgy úszott a fényben, ahogy körülötte a sok száz csillag is. Annak láttán halványan nagy nehezen elmosolyodtam kicsit, bár az a mosoly egyáltalán nem tartott sokáig. Apám és anyám jutott eszembe. 14 éves koromtól kezdve minden áldott nap bántalmaztak és nagyon szigorúan bántak velem. Szörnyű évek voltak. De mostmár vége és nem engedem senkinek sem, hogy így bánjon én velem! Mostmár egy gyilkos vagyok, aki minden ártatlan kis emberi lényt kinyír habozás nélkül! Akárhányszor is a zsaruk keze közé kerültem, mindig is sikerült hibátlan tervekkel elszöknöm tőlük. Megállíthatatlan vagyok. Márcsak egy valami hiányzik az őrült életemből. Méghozzá egy férfi, akivel leélhetném ezt a "csodálatos" életemet. Ugyanolyan gyilkos legyen, mint én. Ez az utolsó nagy vágyam. Remélem mihamarabb be fog teljesülni...

Mikor már befejeztem az ég kémlelését, felhúztam egy teli talpú magas fekete cipőt, zsebre tett kézzel elindultam otthonról egyenesen a városba, ahol áldozatok nagyja hemzseg. Mikor odaértem, tele volt minden út, utca és helyek az emberek miatt. Rengetegen voltak még ilyenkor is. Már amikor megpillantottam őket, rögtön gyilkolás vágyat éreztem. Azon nyomban meg is támadtam egy párt, méghozzá leszbikusokat. Egyszerűen én rosszul vagyok a leszbiktől és a buziktól. A biszexuálisokat sem csípem igazán, bár ők azért kicsit elviselhetőbbek. Mikor megtámadtam őket, akkor az egész embertömeg sikoltozni kezdett. Nem igazán zavart. Ez csak jó nagy mosolyt tudott csalni az arcomra. Előrántottam zsebemből késemet és nemsokára egy szempillantás alatt végeztem mind a két ribivel. A földön benne a vértócsában végezték. Szokásomhoz híven ennek láttán rögtön rám jött az az őrült pszichopata nevetés. Minden emberi lény rémült arckifejezéssel figyelt engem. Egy szempillantás alatt még a zsaruk is megérkeztek a helyszínre.

- Hé, maga! Meg ne mozduljon! — Kiabált rám az egyik, de nem csináltam azt, amit parancsolt, hanem visszatettem zsebre a késemet, és futni kezdtem.

- (Teljes Név), álljon meg! — Kiabáltak utánam, miközben követtek nagy sebességgel. Én csak futottam és futottam, aztán hirtelen neki mentem egy ismeretlen férfinak.