A soha viszont nem látott személy

1. fejezet: Nem sokáig tartó magány

Vihar volt, olyan csöndes, mégis fülemet sértette. Távolból látni lehetett az utcákon világító lámpákat, és néha-néha hallani a villámokat kísérő mennydörgést. Minden villámlás olyan volt, mintha egyenesen a szívembe csapott volna.

Futottam a némaság felé, ahol gondolataim egyre erősebbek lettek, már csak ez volt az egyetlen társaság, tele szebb jövőről, amit pontosan tudtam, hogy soha nem jön el...

Talán ez lehetne a mi történetünk vége, ha nem ismertelek volna meg TÉGED...

_ _ _

Nem vagyok sokat otthon, általában szabadban töltöm időmet, és ez így rendben is van. Nem szeretem az embereket, és ők se engem, ezért nem sok minden fontos, csak én és a MAGÁNYOSSÁG, ami körbevesz.

Iskola után mindig lemegyek az egyetlen helyre, ahol jól érzem magam, az erdőben lévő régi vadászles mögötti házhoz, ahol egy lélek sincs.

Ma se volt másképp, éppen mászok át a burjánzó növényzeten, ami ölébe fonja az építményt, amikor emberi hangot hallok. Először hideg ráz ki tőle, de utána kíváncsivá tesz. Miért lenne itt bárki is és miért van ilyen fura hangja, mintha gombóc lenne a torkában, ami fojtogatná?

Félek, és hazaindulni készülök. Szomorú vagyok, nem akarok hazamenni, szenvedést látni. Utálom ezt az érzést, de nincs más lehetőség, csak beletörődni tudok.

 Várjunk csak, mintha a némaságból egy hang jönne egyenes felém, de nem hallom elég tisztán, úgy érzem szédülök, és egyedül akarok lenni.

Bátorságot veszek, és megfordulok, de közben lábaim remegnek és összeroskadni készülnek. Könnyek fedik el a szemem, ami miatt nem látom tisztán az előttem álló embert. Csak egy homályos alak vehető ki, aki közeledik felém.

Megszólalni készülök, de hangom elapad, egy hang sem jön ki rajta, ami lehet jobb is, mert nem tudnék mit mondani...

Egy ideig állunk egymással szemben, majd váratlanul megszólal az idegen. Nem akarok vele beszélni, mégis legbelül vágyok társaságra. Szeretnék olyan lenni, mint a többi ember. Együtt nevetni, és egy társaság tagja lenni még akkor is, ha rosszul vagyok, mikor sok ember nyüzsög körülöttem.

Soha nem akartam egyedül lenni, de sajnos nekem ezt sodorta az élet... Gazdag család szerető szülőkkel, barátok, jól eltöltött idő, szeretet, ezek azok, amiket ebben az életben talán soha nem fogok megtapasztalni.

Feleszmélek az engem szólító hangra.

- Szia! Karlos vagyok, de csak hívj Karlnak. – veti oda felém.

Hirtelen megdermedek, nincs válasz.

- Úristen, jól vagy? Olyan sápadt vagy, mint egy hulla! Tudok segíteni valamiben? - kérdezi Karl rémülten.

Hirtelen nem tudom, hol vagyok. Aztán egyszercsak minden olyan tiszta lesz, elkezdem látni az előttem álló riadt fiút, és már nem szédülök, lábaim merevek lesznek, válaszolni készülök.

- Szi-Szia! – dadogok. - Nick vagyok.

- Na végre, hogy mondasz valamit, már kezdtem elhinni, hogy ennyire ijesztő vagyok! - mondja viccelődve Karl.

- N-Nem. – hebegek tovább. – Nem, én csak... - próbálom befejezni a mondatot.

- Tudom, milyen ez a MAGÁNYOSSÁG. Az emberek gonoszak, és megválogatják, hogy kit engednek közel magukhoz... - vág szavaimba Karlos.

Fura érzések keringenek bennem, mintha belém látna, és ez ijesztő. Eddig kívülállónak éreztem magam, akit senki nem ért meg. 

Most pedig az erdő közepén megjelenik a semmiből egy fiú, aki úgy viselkedik velem, mintha mindig is ismert volna.

- Kezd sötétedni, szóval nekem mennem kell haza. Remélem, még látjuk egymást a közeljövőben Nick! - búcsúzik el Karl.

Ezzel a lendülettel el is szalad, hosszú lábai miatt gyorsan fut. Irigyelem, hogy őt hazavárják. Egyre sötétebb és nyugodtabb az erdő, kezd hideg lenni, ezért úgy döntök, ideje lenne nekem is elindulni, bármennyire ódzkodok a hazatéréstől.

*MAGÁNYOSSÁG: A fogalmak tengerén süllyedő hajó, ahol már csak te maradtál a fedélzeten.