A soha viszont nem látott személy

2. fejezet: Újsággal a kezében

Újra és újra ugyanazok az unalmas napok, mintha csak ismétlődnének, és soha véget nem érnének, de ma valahogy más volt. Vártam, hogy felkeljek, és másnap legyen, hogy egy új nap kezdődjön új kezdettel.

Ennek egy dolog volt az oka, az a fura fiú az erdőből. Ismét találkozni akartam vele, jobban megismerni, és talán barátomnak tudni.

_ _ _

Ugyanúgy iskola után elmegyek az erdő mélyén lapuló kisfaházhoz. Reménykedek, hogy a titokzatos fiú megint felbukkan. Mindennap várok rá, és ahogy telnek a napok egyre jobban szeretnék vele találkozni. Nem akarok újra egyedül maradni, félni az idő múlásától, és a soha véget nem érő napokat újra átélni.

Kezdenek homályosak lenni az emlékeim Karllal kapcsolatban. Egyre jobban távolinak tűnik, mintha sosem találkoztam volna vele. Megint bekövetkezik a körforgás: fölöslegesen eltöltött percek, órák, amik később unalmas napokká és hetekké válnak.

Meguntam ezt az egészet, úgy döntök, ma nem megyek el az erdőbe még csak a közelébe se, és nem ugyanazon az útvonalon sétálok, mint eddig. A faházban lévő ücsörgés helyett elhatározom, beülök a város egyetlen kávézójába, ahova már nem járnak sokan, mióta a régi tulaj kiadta.

Kőépület, hatalmas ablakokkal és a tetejét borostyán fedi. Belépve pár körasztal fogad, a falon egy nagy poros kép látható, ami egy érdekes figurát ábrázol.

Veszem a bátorságot, leülök az egyik asztalhoz. Körbenézek és észreveszem, hogy a mellettem lévő kis sarokasztalnál ül valaki, épp újságot olvas. Nagyon bele van merülve, ezért nem is foglalkozom vele.

Az asztalon egy menülap hever. Nincs sok választék rajta, de pont elég ahhoz, hogy ne tudd eldönteni, mit szeretnél. Próbálok pincért hívni, de látszólag senki sincs, aki rendelkezésemre állna. Igazából nincs is senki a pultnál, néma csend van, csak az autók zaja töri meg a csendet.

Az elmerülten olvasó ember feláll, és leteszi az újságot az asztalra. Olyan ismerős rekedt hangon szólal meg.

- Sajnálom, de ez a kávéház pár napja bezárt. Nem láttad az ajtón a kiírást?

Megfordulok a hang irányába, de nem egy férfit látok, hanem egy nyúlánk, barna göndör hajú fiút. Olyan ismerős, de mégsem ismerem fel.

Egymás szemébe nézünk, és minden világossá válik. Ő nem egy hírlapot olvasó öregember, de nem is egy eltéved fiú, hanem az egyetlen ember, aki közvetlenül és kedvesen bánt velem, még ha csak pár percig is.

Mégis olyan fura ez az egész. A nevére is alig emlékszem, mégis ő valahogy más, mint a többi ember.

- Most már tényleg kezdem azt hinni, hogy ennyire ijesztő vagyok! Miért bámulsz folyamatosan? Nem láttál még embert? - kérdezi viccelődve Karl.

- Ohh..., igen bocsánat, csak elgondolkodtam! - mondom összezavarodva.

- Na mindegy is! Mi járatban vagy errefelé, azt hittem nem jársz emberek közé?

- Ezt még sosem említettem, hogy kerülöm az embereket. Honnan tudod? - kérdezem meglepetten.

- Hát persze, hogy nem mondtad, de csak rád kell nézni. A hajad kopott feketére van festve, egy régi barna kockás ing van rajtad, ami vélhetően a nagyapádé lehetett. Egy sapka takarja arcodat, hogy elkerüld a szemkontaktusokat. Viselkedésed is ezt sugallja. Olyan óvatosan jöttél be és néztél körül, mintha lopakodnál.

Fura volt ezt hallani...Ennyire látszódna a viselkedésemen? Mindig vágytam valamire. Valamire, ami majd megment engem, de valahogy soha nem találtam a helyem, és így az évek alak egyszerűen elkezdtem kerülni az embereket.

Semmivel nem különböztem tőlük. Kiskoromban rengeteg barátom volt, mert akkor kicsik voltunk, nem kellett senkinek megfelelni, és mindenki egyenrangúként tekintet a másikra, de amint felnőttünk ez megváltozott.

Késő estig beszélgetünk az elhagyatott kávéházban, és sok új dolgot tudunk meg egymásról. Lettek közös titkaink és vicces gyerekkori történetünk a másikról. Megegyezünk, hogy holnap is itt fogunk találkozni. Karl elővesz a pénztárcájából egy kis képet magáról, és ennyit mond:

- Tiéd lehet. Bármikor egyedül érzed magad csak néz rá a képre!

Miután Karl távozik, én még ott maradok egy kicsit a fényképpel a kezemben. Sokáig nézegetem, látszólag őszintén mosolyog rajta. Magas termetű. Öltönyt visel és könyveket szorongat magánál. A fáradságtól le-lecsukódnak a szemeim, ideje lenne nekem is hazamenni.