Ó, Te álruhába bújtatott bohóc.
Ó, Te!
Ó, Te, Te aki tönkre teszed az emberi szívet.
Bárcsak elhagynád végre ezt a világot és messze szállnál a sötét űrben, magányosan és piszkosul fájdalmasan.
Úgy ahogyan Te okozod azt az emberek szemében (s szívében).
Azokban a szemekben egykor, valamikor, régen, egy szép napon amikor Te, —Te mint gyilkos— még nem voltál jelen; az élet millió virágként bontotta ki magát, szebbnél szebb pompában és fényben amit csak igazán ritkán látni ha nem nézünk a mélyére a gyönyörű festmények gödreibe.
¬A kék mint a folyó, tó, tenger, óceán s a vihar,
valakinél vadul, háborgón, fékezhetetlenül verekszik míg másoknál csendesen és nyugodtan alszik mint a meleg tej.
¬Barna mint a bárka amit Noé épített ami megharcolt a szabadságért, néhol meg mint a szelíd bambi és/vagy a meleg gesztenye.
¬Csípős, és egyszerre édes Zöld mint a méreg, máskor meg a zöld gyep és az örökzöld fenyők.
Darabokra töröd ezeket a színeket, virágokat, fényeket az emberek szemében Ó, Te!
Egészen addig zúzol amíg
ordító, sikító,
vagy
csendes és suttogó
könnyekké nem válnak, és málnak az ember bőrébe, húsába és csontjába hogy aztán újabb formában jelenjen meg és újra végig száguldjon.
Ó, Te ostoba!
Mond hogyan lehet így élned? Hogy lehetséges hogy tényleg életben vagy még?
Neked ez tényleg jó? Tényleg úgy érzed ez számodra is elég?
(Sosem vágytál arra hogy egyszerre te irányíts... Akárcsak az emberi agy?)
