Az emberek jönnek és mennek.
Legalábbis a nálam sokkal de sokkal okosabbak és bölcsebbek ezt állítják.
Azt mondják ha egy kapcsolatban (legyen szó barátiról vagy szerelmiről) csak az egyik fél tesz valamit a másikért azt ott kell hagyni, egyedül kell tovább haladni és majd lesznek mások akik igazán értékelik a beléjük és a kapcsolatba fektetett energiát.
Bár ilyen könnyű lenne az egész...
Ezek az okos emberek azt nem mondják mikortól számít egy kapcsolat veszetnek.
Mert mind a két fél tesz valamit, mond valamit az utolsónak hitt percekben, amitől már nem tűnik olyan elhanyagoltnak a kapcsolat.
Honnan tudjam mikor kell tovább állnom, mikor kell kitartanom, mikor kell meghunyászkodnom, mikor kell kiállnom magamért? Mégis honnan kellene tudnom mikor, mit és hogyan tegyek, hogy aztán ne érezzem magam totális ostobának, gyávának, sebzettnek, gyengének?
Mikor van az a pont amikor én, egyedül én dönthetnek arról ennyi elég volt nekem?
És azt miért nem mondják el nekünk, hogy mennyire fáj és éget a tehetetlenség a csalódottság, félelem?
Ezek az érzések mind ott vannak velünk míg kóborlunk a sötétben kezünkben egy elázott és ketté törött bottal, egy bottal ami talán a kiutat jelentheti, ami a vesztünket jelentheti.
Egy lépést teszel a bizonytalan sötétségbe, feláldozva magadat a másikért, aki valahol ugyanúgy ott van, öntudatlanul a földön esetleg ő maga volt az aki megvakított és bele dobott ebbe a rideg gödörbe, amit akkor még nem tudsz, ezért az igazság érdekében feláldozod magadat, szívedet és kiderítesz mindent.
Kicsit úgyérzem hogy minden amit én keserűen fájdalmasan kínok között vívok meg, bele adva mindent és mindenem, azon felül is mint amivel rendelkezem, akkor nem vesznek komolyan.
Legalábbis a vége mindig az hogy én érzem magamat hülyének, ostobának és tehetetlenül szerencsétlennek.
És ami még szomorúbb (legalábbis számomra) hogy újra ott vagyok, újra belelépek a csapdába, újra harcolok és küzdök, még akkor is ha szanaszét püfölik az egész képemet a csúf bizonytalansággal, igazsággal, mert nekem számít.
Mert nem adom fel ha bízik az ember valakiben, ha igaz barátjának érzi az embert, ha őszintén szereti a másikat.
Egész életemben hátra hagytak, már születésemkor is csak egy ember volt mellettem (aki végig kísért és kísér az utamon rendíthetetlenül) de azóta sokszor volt már hogy eldobtak, miután már nem voltam jó, vagy megsem várták hogy kiderüljön milyen is vagyok valójában csak elmentek, engem hagyott már el az az ember akiben a legjobban bíztam és tovább él mellettem mintha misem történt volna.
Ezek után, én nem tehetem meg hogy hátrahagyok mást, nem tudom megtenni mert nem tudnék tükörbe nézni, mert ha valaki én tudom milyen érzés az amikor az embert elhagyják és elhiheted a legrosszabb érzések között szerepel, egészen az elsők között.
Úgyhogy fogd meg a botot és én önként, szorosan becsukom a szememet, te döntsd el hogy megjavítjuk azt ami elromlott vagy tovább állsz.
Nekem már nem számít, egészen hozzászoktam az elhagyás maró nevetéséhez.
