Az én történetem Kageyama x Hinata

5.

 Végtelennek tűnő másodpercek teltek el miközben farkasszemet néztünk egymással. Magamban azt kántáltam, hogy mondj valamit, csak mondj valamit, mert ha így folytatod a pulzusom felmegy 150-re és menten meghalok. – Éhes vagyok. -mondta ki nemes egyszerűséggel. Erre én mint aki parancsszót hall, felpattantam és kiviharzottam a házból egy – mindjárt jövök-kel. A helyi kisbolt felé vettem az irányt. Hideg volt, de én mégsem fáztam. Az agyamban ezer meg ezer gondolat cikázott, melyek tárgya mind Hinata volt. Csak őt láttam magam előtt. Az arca annyira pontosan égett az emlékeimben mintha a valóságot látnám. Közben befordultam a sarkon, és már ott is voltam az éjjel-nappalinál. Levettem pár dolgot a polcokról fizettem és távoztam. Őszintén szólva nem igen voltam ura önmagamnak. Az elmém kábult volt, a testem magától cselekedett. Hazafelé a hosszabbik úton mentem. Mégis mi a franc van velem? Megőrültem? Normális ember ilyet nem csinál. Azt hiszem Hinata az agyamra ment.

Amikor visszaértem Hinata már rég aludt.

Mire észbe kaptam a hét további része már el is röpült.

Vasárnap este van és én azon gondolkodom, hogy mit kéne bepakolnom az edzőtáborra. Hinata most nincs itt, mert haza ment pakolni. Ma este nem is fog itt aludni tudtommal, legalábbis nem mondta.

Reggel van, az ébresztőm nem túl kedves hangjára keltem. De mivel ma indulunk ezért a szokásos reggeli morcos hangulatomat félre teszem. Gyorsan elkészükődtem, reggeliztem, fogat mostam és indultam is.

Itt vagyok a suli parkolójában ahol a többiekkel gyülekezünk. Daichi-san épp azt számolja, hogy mindenki itt van -e, mert hamarosan indulnánk. A szememmel a narancssárga szőrpamacsot keresem, akit egyenőre nem vélek felfedezni. Ahha megvan – most fut be éppen a kapun. – Akkor indulhatunk is! -csapja össze kezét Daichi-san, és mi pedig szépen rendezetten, vagy inkább mint egy csorda felszállunk a buszra. Elég hely volt ahhoz, hogy mindenkinek jusson egy kettes hely, szóval végre egy kis nyugtom lehet. Bedugtam a fülemet és zenét hallgattam. Közbe egyre jobban csukódott le a szemem, mígnem el nem nyomott az álom. Egyszer-kétszer megriadtam arra, hogy bevertem a fejem a busz ablakába, de ezt leszámítva elég jól átvészeltem az utat.

Arra ébredtem, hogy valaki rohadtul bele lóg az aurába, és mikor kinyitottam a szemem Tsukishima lenéző pillantásával találtam szembe magam. Ez aztán a kellemes ébresztés.– Jó lenne, ha feltápászkodnál, mert itt vagyunk. Bár tőlem aztán itt is maradhatsz – tette hozzá közönyösen. Ezzel meg is adta az az napi hangulatomat... Bezzeg ha Hinata kedves hangjára keltem volna.... Miket beszélek?!? Ma se vagyok százas...