― 𝒎á𝒔 𝒓𝒊𝒕𝒎𝒖𝒔𝒓𝒂
❝ I don't really know a lot about love ❞.
↣ Amelyben egy bizalmatlan lány megtanulja, hogyan győzze le minden félelmét, amikor találkozik a szöges ellentétével.
❝ Think about the time it took for our paths to cross ❞.
...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
2024. szeptember eleje még 3 hónap a szalagavatóig
────────NEM ÉRDEKELT, HOGY MÉG fél hét se volt, és normális emberek —, azok akiknek nem kell egy több száz kilós, nagy gyerekkel foglalkozniuk — aludnának még, már rég a lovarda felé sétáltam. Igen, ez a bizonyos gyerek, akiről beszélek, az a hatéves herélt lovam, Árnyék, aki fiatal korához méltóan még elég éretlen, bohó és gyermeteg. Ezzel már akkor szembesültem, amikor már majdnem ott voltam a lovardánál, ő pedig azonnal észrevett az elől elhelyezkedő, legszélső karámok egyikéből.
Örömteli nyihogással köszöntött, mint mindig, most is megmelengette a szívemet, ahogy a kapuban toporogva várt rám. Mosolyogva akasztottam le a kampóról a kötőféket, aztán nyugodt szívvel hagytam az állása előtt az iskolatáskámat. Ilyenkor szinte senki nem szokott itt lenni, a lovakat a karámokba kivezető három lovász kívül egy-két bértartó. Tudtam, hogy őrültség, amit csinálok, és ráérnék délután is kinézni Árnyékhoz, de nem tudok addig várni, mióta másfél éve hozzám került, azóta mindennaposak ezek a korai látogatások.
Az iskolában nem igazán voltak barátaim, az időm nagy részében Árnyékkal meg a szomszédos osztályba járó unokanővéreimmel, Esztivel és Ivett-tel voltam. Igaz, ők ketten vérszerinti testvérek, én pedig az unokatestvérük vagyok, de édes testvérekként szeretjük egymást már kiskorunk óta. Rajtuk kívül senki sem maradt mellettem túl sokáig, valami mindig ellehetetlenítette számomra a barátkozást, mégsem érintett nehezen, elvoltam így, a végzős évemre még inkább nem is foglalkoztam ezzel.
Az osztályom nem volt rossz, elfogadóak voltak a maguk módján, a probléma én voltam. Sehova sem tudtam beilleszkedni, még a lovardába sem, ahol biztonságban éreztem magam. Egy cél lebeg előttem: a túlélés, utána pedig mehetek álmaim egyetemére, és kiszabadulok innen.
— Nem gondolod, hogy egy kicsit túl élénk vagy így, kora reggel, nagyfiú? — léptem be Árnyék mellé a karámba, hogy feltegyem rá a fekete kötőféket.
A lovam készséggel engedte, hogy kivezessem az istálló előtti kikötők egyikéhez, ahol neki is fogtam az ápolásának. Ilyen alkalmakkor soha nem csinálok vele megterhelő dolgokat, csak leápolom, elviszem legelni, vagy csak vele vagyok. Iskola előtt ez mindig segít megnyugodni, mielőtt kitörne belőlem a pánik, ami ott elfog. Nem, nem az emberektől féltem, velük még úgy megvoltam, a fiúktól rettegtem.
