Hátrahagyva

2. rész A változás

Mai dátum: 2010. 06. 12. Nos már már 24 éves felnõtt nõvé cseperedtem. Ideje bemutatkoznom. Kiara Gilberton vagyok. Egyedül élek, elköltöztem Minnesotából Kanadába. Igen elég messze és ha azt nézzük elég fiatalon is. 19 voltam mikor anyáméknak bejelentettem hogy tovább szeretnék tanulni, de nem Minnesotában. Jól emlékszem arra a napra mikor elmondtam nekik. Akkoriban elképesztõen magányos voltam. Kihatással volt az életemre hogy Meliss nem került elõ, hisz nem minden napi ha az ember legjobb barátja eltûni, pláne ha az illetõ csak 15 éves. Az egész tini koromat azzal töltöttem hogy magamat hibáztattam és fontosabb volt egy rohadt füzet mint Meliss. Senkivel sem kommunikáltam se suliban se otthon. Viszont egy nap mikor megkaptuk a továbbtanulási papírokat felcsaptam a laptopom és elkezdem kutatni Dakotához legmesszebb de egyben legjobb gimi után. Láss csodát így bukkantam Northstar Akadémiára. Szépen lesétáltam anyáékhoz és elmondtam nekik hogy tanulás céljából Kanadába szeretnék költözni. Mire is számítottam, totálisan nem örültek neki, viszont megmutattam nekik a sulit és beleegyeztek. Nos, hát igen... arról az aprócska dologról elfelejtettem nekik hogy suli után kivan zárva hogy haza költözzek. Hátra szerettem volna hagyni mindent, semmi sem kötött ide, a legjobb barátnõm valószínûleg halott, egy barátom sincs, egyedül anyuék voltak akikhez kötõdtem de akkor valahogy õk sem tudtak volna megállítani. Csak egyedül szerettem volna lenni és hogy ehhez az kellet hogy 9240 km-re és 5742 mérföld-re költözzek akkor simán megy.

A helyzet viszont az hogy rá 3 hónapra megvettük a jegyem a repülõre, másnap össze is csomagoltam, megvolt a kis kecom is Kanadában már. 1 szobás gallériás kuckó a 12.-en és kimondottan arra várt hogy az új tulajdonosa beleköltözhessen.

Így is történt hajnal 1órakkor indultunk a reptérre, senki megsem szólalt a kocsiban, érezhették hogy már sosem fogok hazakötözni... Anya mikor rám nézett folyton elsírta magát. Nyugtattam hogy haza fogok járni,de nyilván nem ugyan az, hisz az elsõszülöttjük saját lábára áll a nagyvilágban. Nagy keservesen, 3 órás utazás után kiszálltunk az óriási reptér parkolóján. Végig kísértek, apu segített becsekkoln. Nyilván késett a járatom egy bõ 30 percet. Addig egy utolsót ettünk közösen. Megbeszéltük ha naponta nem is akkor 2 naponta beszélni fogunk. Mivel idõ volt ezért mély búcsút vettünk egymástól és elindultam a kapu felé. Még egy utolsót hátra pillantottam, rájuk néztem és össze szorult a mellkasom. Tudtam, tudtam hogy kell nekem ez a változás, el akartam kezdeni a saját életem. Hátra akartam hagyni azt a sok rosszat ami történt velem.